52. fejezet

- Mondd, hogy ez nem igaz! – könyörgöm.

- Sajnálom.

- Mióta? Miért? – roskadok le a székre.

- Az orvos szerint, ha korábban megyek, nem lenne ilyen rossz a helyzet. De én se tudtam róla, különben szóltam volna.

- Mennyi… - nem tudom befejezni.

- Másfél – két év.

Felugrom, és szorosan magamhoz ölelem.

- Nem akarlak elveszíteni – suttogom mellkasába.

- Tudom, én se téged.

- Tudja valaki?

- Még nem. Te vagy az első.

- Holnap keresünk egy orvost, aki segíthet, nem hagyom, hogy meghalj – nézek elszántan a szemébe.

Mosolyt erőltet magára, és megcsókol. A csók édes, de sós íz is keveredik bele. Könnyek szántják végig arcomat. Megszakítom a csókot, mellkasába fúrom arcomat. Állát a fejemre támasztja, és hátamat simogatja.

- Ne félj, nem hagylak el, ígérem – suttogja fülembe.

- Tudom, de félek. Félek, hogy elveszítelek – nézek rá.

Letörli könnyeimet, és bemegyünk a nappaliba.

- Mi volt az a meglepetés, amit emlegettél? – tereli a témát.

Felveszem az asztalról a mappát, átadom neki. Bemegyünk a hálóba, leül az ágyra, és elkezdi nézegetni a képeket.

- Gondoltál rám? – kérdi sejtelmes hangon.

- Igen, gondoltam tetszene.

- Örülhetsz, hogy nem voltam ott.

- Mert? Mit tettél volna? – térdelek mögé, és csókolgatni kezdem nyakát.

- Ezt – teszi félre a képeket, elkap, és maga alá gyűr.

Míg nyakamat csókolja, keze utat talál nadrágomba, és éledező férfiasságom kényezteti. Amint megérzem kezét magam körül, azonnal keményedni kezdek. Sóhajaimat nem tudom magamban tartani. Átfordítom magunkat, és csípőjére ülök.

- Szeretlek – mosolygok rá.

- Én is – húz magához egy csókra.

Mellkasára hajolok, és átölelem. Nem akarom elveszíteni.

- Nem hagylak el, megígérem – suttogja fülembe.

- Elhiszem.

Gyengéden, alig érintve bőrömet csókol. Feltüzeli érzékeimet. Csodálatos, szenvedélyes éjszakát töltünk együtt. Órákon át nyújtjuk a beteljesülést, nem az a lényeg, hanem az érzések. Fullasztó szenvedély, telhetetlen vágy, túláradó szenvedély. Talán ez a legszenvedélyesebb együttlétünk. Egymás karjai közt alszunk el.

Az elkövetkező időkben Kamijo sokat járt a kórházba kezelésre. A Versailles-t teljesen lesokkolta a hír, és biztosították Kamijót a támogatásukról. Én csak Kaorunak szóltam, hogy miért nem megyek majd próbára. Leader-samat nem könnyű úgy lesokkolni, hogy köpni-nyelni ne tudjon, de nekem sikerült. Őt is megrázta a hír. Szerencsére Kamijo beszélt az orvosokkal, akik teljes diszkrécióval kezelik a kialakult helyzetet. Hála az égnek, és az orvosi eskünek is. Ahogy telt az idő, Kamijo egyre rosszabbul viselte a gyógykezeléseket. A dohányzásról is leszokott. Nem akartam ártani neki, így csak a próbán gyújtottam rá, de egy idő után, már ott sem. Minden egyes cigi arra emlékeztetett, hogy a hercegem milyen beteg, és mi lesz vele.

Egy éve, hogy rákot diagnosztizáltak Kamijonál, azóta alig van ideje élni, a munka, és a kezelések miatt. Nagyon odafigyelek rá. A dokitól kaptunk egy listát, hogy mit lehet, és mit nem. Ezen kívül Shinya is elhalmozott mindenféle egészséges kajareceptekkel. Elmondása szerint olyanok, amik segíthetnek Kamijónak. Több orvossal is beszéltünk, és látogattunk meg. Én is kerestem, hogy melyik a legjobb. Ma is egy újabb klinikára akarom vinni Kamijót, de nem rajong az ötletért.

- Nem Kyo. Nem akarok menni – dől a konyhapultnak, és szürcsöli teáját.

- Miért?

- Nem akarok több kezelést, sem vizsgálatot.

- De hát…

- Értsd meg, belefáradtam. Egy éve orvostól orvosig járok, láttak a legjobbak, de mind ugyanazt mondta. Ez nem élet.

- Akkor mit akarsz? Feladni a harcot, és meghalni? Még van esélyed a gyógyulásra. Mindenki reménykedik.

- Csak én nem. Előbb-útóbb mindenkinek eljön az ideje, az enyém most jött el.

- De… arra nem gondolsz, hogy én mit érzek? Én nem számítok? – fakadok ki kétségbeesetten.

Torkom elszorul, a sírás környékez.

- Annak szerinted több értelme van, hogy a végén emberi roncs leszek, és az árnyéka se leszek régi önmagamnak?

Erre nem tudok mit mondani, mert igaza van.

- Kyo, ne azzal foglalkozz, hogy mi lesz, hanem azzal, ami most van. Ne érdekeljen, mit hoz a holnap, hanem élvezd ki a mát. Szeretném, ha úgy töltenénk el ezt a maradék időt, hogy boldogok vagyunk.

Könnyezve magamhoz szorítom törékeny testét. Igaza van, éljünk a mának, és örüljünk annak az időnek, ami még megadatik nekünk.

Próbáltam nem gondolni arra, mit hoz a jövő, így könnyebb volt. Minden percet kiélveztem, amit ezzel a démonnal tölthetek. Most érzem igazán, hogy mennyit jelent nekem ez a férfi. Tényleg igaz az, hogy akkor tudunk igazán értékelni valamit, mikor elveszítjük. Én még nem vesztettem el őt, de tudom, elfogom. Kamijo állapotában voltak hullámvölgyek, de az utóbbi időben egyre jobban volt. Annyira, hogy egy koncertet is szerveztek a Versailles-nak a Tokyo Dome-ba. Nagy volt a készülődés, Kamijo olyan volt, mintha nem is lenne beteg. A koncertet megtartották, és hatalmas sikert arattak. Már kezdtem örülni, hogy Kamijo kezd meggyógyulni, ám óriásit tévedtem. Pár nappal a koncert után kórházba kellett őt vinni, olyan rosszul lett. Minden szabad percemet vele töltöttem. Sokan jöttek látogatóba, család, barátok, bandatársak.

A napok teljesen egybefolynak előttem, nem tudom, milyen nap van, vagy mióta vagyok itt. Elfacsarodik a szívem, ahogy Kamijót nézem, ahogy gépekre kötve fekszik és lélegeztetik. Olyan, mint egy angyal.

- Miért nem mész haza? – kérdi rekedt hangon.

Sajnos hangja már elvesztette régi varázsát. Már nem selymesen lágy, hanem karcos, rekedtes.

- Hova gondolsz? Én nélküled nem megyek innen sehova. Pár nap múlva rendbe jössz, és együtt megyünk haza. Aztán ez az egész olyan lesz, mint egy rossz álom, és később csak nevetünk rajta – erőltetek egy mosolyt.

- Igen, jó lesz.

- Pár nap még, bírd ki.

- Gyere ide – tárja szét karjait.

Azonnal befekszem mellé az ágyba, és átkaroljuk egymást. Szorosan ölelem magamhoz egykor erős testét.

- Ha meggyógyultál, első dolgunk lesz elmenni a Versailles-i kastélyba, emlékszem ennyire tetszett. Elintézem, hogy annyi klippet forgassatok ott, amennyit csak akarsz. Jó lesz?

- Igen, már várom. Majd te is ott leszel velünk, és együtt éneklünk. Végig járjuk a kastély folyosóit, csak te és én.

- Csodás lesz. Csak gyógyulj meg hamar, utána oda megyünk, ahova csak akarsz.

- Szeretlek – suttogja gyenge hangon.

- Én is, nagyon.

Kamijo mélyet sóhajt, és teste ellazul. Az egyik gép, ami szívének ritmusára csipogott, most egyenletesen sípol. Görcsösen kapaszkodok Kamijo karjába, és próbálok nem felordítani fájdalmamban. Sírva fakadok, és csak ölelem őt. Mindent elvesztettem, ami csak fontos volt az életemben. Most nem egy, hanem két ember halt meg.

- Ég veled – suttogom, és egy csókot lehelek ajkaira.

Teljes a sötétség, ami körül vesz. Már nincs kiút innen, végem van. Az egyetlen ember, aki ehhez a világhoz kötött, elment, itt hagyott. A mennyekből ismét kitaszítottak a pokolba, de ez minden eddigi szenvedésemnél rosszabb. Daisuke halálakor éreztem hasonlót, de most nagyobb a kín. Nem enyhítheti semmi sem a fájdalmam. Már nincs miért élnem, hiszen Ő elment. Ő, aki a világon a legfontosabb volt nekem. A temetésen nem csak őt, hanem engem is örök nyugalomra helyeztek, mert lélekben én is vele haltam, pár nappal ezelőtt, ott a kórházban. Napok teltek el mióta nincs velem, mégis egy örökkévalóságnak éreztem. Kaoru áll mellettem, és megszorítja a vállam. A banda mellettem áll, és segít, de érzik, hogy nem tehetnek semmit értem, mert már én is halott vagyok. Hizaki búcsúztatta el Kamijót. Gyönyörű beszédet mondott, de többször elcsuklott a hangja, alig bírt beszélni. Kamijo szülei teljesen megtörve figyelik, ahogy a fekete koporsót leengedik a sírba. Mika-san zokogva térdre rogy, és szólongatja a fiát. Én is alig bírok megállni a lábamon, de erősnek kell lennem, nem törhetek össze.

- Miért? Miért ő? – nézek Kaora.

- Nem tudom – rázza meg a fejét.

Miért ilyen igazságtalan az élet? Nem vagyok szent, de ez akkor is túl nagy büntetés. Miért kellett meghalnia? Még fiatal volt, neki még élnie kellett volna. Inkább haltam volna meg én. Ha megtehetném, cserélnék vele. Bármit megtennék, csak kapjam őt vissza. Már semmi sem lesz olyan, mint volt. Nem érezhetem erős karjainak ölelését, finom csókjait, lágy, varázslatos hangját. Többé már nem láthatom csodás mosolyát, nem érezhetem, ahogy nyakamba harap, és a vér végig csordogál a bőrömön. Ezzel „bélyegzett” meg, hogy az övé vagyok. Halványan, de még minidig látszik fogainak nyoma. Ez maradt nekem, és az emlékek. Melyek most jobban kínoznak, mint valaha. Letörlöm könnyeimet, és próbálok nem feltűnően sírni. Még most is érzem ölelését.

A szertartás után, az összegyűltek kezdenek szállingózni. Csak én maradok ott.

- Kyo, nem jössz? – kérdi Die.

- Nem, menjetek csak – nézek rájuk.

Nem mondanak többet, ők is hazamennek. Minek menjek el innen, mikor Ő is itt van? Ha hazamegyek, azzal csak magamat kínzom, mert annyi emlék van abban a lakásban. A közösen eltöltött évek emlékei. Mikor teljesen magamra maradok, engedek utat könnyeimnek. Zokogva lerogyok a földre, és a sírkőre meredek. Alig látom a könnyeimen keresztül.

- Miért? Miért hagytál el, mikor megígérted, hogy velem maradsz? – kérdezem elcsukló hangon.

Nem kapok választ. Nem bírom elviselni ezt a fájdalmat, ami a szívemet szaggatja. Kamijo új értelmet adott az életemnek, megmutatta, hogy én is fontos lehetek valakinek. Ő gondoskodott rólam úgy, mint eddig senki. Mellette úgy éreztem, van értelme élni. Igazán boldog voltam, de egyszer minden véget ér. Az ember esendő lény, de Kamijo nem ember volt, akkor miért? Ő egy angyalbőrbe bújt démon, egy vámpír volt, de akkor miért…? Már nincs értelme semminek, főleg annak, hogy éljek. Már nincs rá okom, és nem is akarok. Nélküle nem. A sírkőhöz lépek, és leülök mellé. Zsebemből előszedem a bicskámat, felgyűröm az ingem, és mélyen felvágom a csuklómat. Előbb az egyiket, majd a másikat. Nem fáj, a gyász minden más érzelmet elnyom bennem.

- Látod? Most is a véremet adom neked. Mikor megharaptál akkor is, de most tényleg, tied az utolsó cseppig – húzom ajkaim egy félmosolyra.

Percek kérdése, és újra láthatom őt. Végre együtt lehetünk. Legalábbis remélem. Ő olyan jó volt, én meg egy szörnyeteg vagyok. Szinte végszóra meglátom magam előtt. Most tényleg olyan, mint egy angyal. Szőke haja most is szénakazal, fehér inge hanyagul begombolva, és egy szintén fehér nadrág. Enyhe rosszallással pillant le rám.

- Kyo, miért tetted ezt? – kérdi fejcsóválva.

- Szerinted? Minek éljek, ha te nem vagy?

Felsóhajt, és leül mellém.

- Még élned kell – néz a szemembe.

- Minek? Hogy szenvedjek? Mert minden perc, amit nélküled töltök az szenvedés – mordulok rá.

- Mi lesz a barátaiddal?

- Nem érdekel. Nekem csak te kellesz.

- Én is ezt tenném a helyedben, ha te haltál volna meg, és én élnék.

- Akkor meg?

- Jól van, na! – nevet fel.

- Tudod, te tényleg egy angyalbőrbe bújt démon vagy – nézek rá.

- Mert?

- Rabul ejtettél, megmutattad nekem milyen az, ha feltétel nélkül szeretnek, de aztán elmentél, és engem visszataszítottál a sötétségbe. Önző módon otthagytál, és még csak vissza se néztél!

Nem mond semmit, csak átkarolja a vállam. Érzem, hogy egyre jobban gyengülök, ahogy a vérrel együtt az élet is kezd távozni testemből. Már nem kell sok.

- Biztos jól meggondoltad? Biztos a halált választod? – néz rám komolyan.

- Kamijo, én már halott vagyok. A kórházban, veled együtt haltam meg. Nem akarok, és nem is tudok nélküled élni. Én már csak melletted akarok lenni! Nem akarok se többet, se kevesebbet.

- Legyen, ahogy akarod – áll fel.

Mosolyogva felém nyújtja kezét, amit meg is fogok. Felhúz a földről, de a testem ott marad. Együtt nézünk vissza élettelen testemre, majd indulunk együtt a fény felé. Nem tudom, mi lesz, csak azt, hogy most már végre örökre együtt lehetünk. És csak ezt számít.

VÉGE

51. fejezet

Végre szabadnapunk van. Túl vagyunk egy sikeres koncerten, és pár interjún. Kao adott egy hét pihenőt, ami ránk is fér. Szerencsére a Versailles is szünetel.

A reggeli Nap sugarai beszöknek a hálónk ablakán, és Kamijo arcát cirógatják. Még békésen alszik, olyan, mint egy angyal. Végig simítok arcán, mire mélyen beszívja a levegőt, és kinyitja a szemét.

- Jó reggelt – mosolyog.

- Neked is – adok egy lágy csókot hívogató ajkaira.

Magához ölel, és beránt a takarója alá. Akár egy kisgyerek, úgy bújik. Nem tudom megállni mosolygás nélkül. Arcát nyakam hajlatába fúrja, és mélyeket szippant bőröm illatából. A kellemes, idilli pillanatot Kamijo köhögése töri meg. Felül, elég csúnyán köhög. Egész teste rázkódik. Nem tetszik ez nekem. Ha megint beteg, és nem szólt, nem tudom, mit csinálok vele.

- Jól vagy? – kérdezem, mikor alábbhagy köhögése.

- Igen, semmi bajom – erőltet egy mosolyt.

- Na persze.

- Komolyan, biztos félre nyeltem, vagy nem tudom.

Hogy megnyugtasson, egy csókot lehel ajkaimra, majd kimászik az ágyból, és a konyhába megy. Hinni akarok neki, de valahogy nem megy. Követem őt a konyhába, és megreggelizünk. Szerencsére nem jön rá több köhögési roham.

Ha tehettem, figyeltem rá. Amíg nem kellett munkába menni, nem volt gond. Viszont egyre gyakrabban és egyre erőteljesebben kezdett köhögni. Nem lehet beteg, mert nem látszik rajta. Nincs láza, nem fáradékony, akkor meg mi lehet? Egy hét elteltével sem javult, inkább romlott a helyzet. Végül hosszas vita után rá tudtam venni, hogy menjünk egy orvoshoz. Már jó ideje ülünk a kórházi váróban, és a gondolatainkba merülünk.

- Túlreagálod – töri meg a csendet Kamijo.

- Nem baj. Inkább, minthogy valami komoly bajod legyen. A legutóbb nem figyeltem rád eléggé, és mi lett belőle? Kórházba kellett vinni téged – morgok.

- Az nem a te hibád volt…

- De igen!

- Kérlek, ne kezdjük újra, mert ha jól emlékszem, ezt már megbeszéltük – sóhajt.

- Jó.

Végre, két óra várakozás után Kamijo jön. Míg ő bemegy, én kint várok. Unalmamban a telefonomon játszom. Talán félóra elteltével, házi vámpírom megjelenik, kezében valami cédulát lobogtat.

- Na, mi volt? – állok fel.

- Nem tudta megmondani, csak azt, hogy nem a torkommal van baj, úgyhogy kaptam beutalót tüdőröntgenre.

- Oké, mikorra kell menned?

- Egy hónap múlva.

- Nem volt korábban hely?

- Nem, de amúgy se lett volna időm, mert nekem is dolgoznom kell.

- Akkor mehetünk? Vagy van még valami?

- Nincs, úgyhogy mehetünk.

- Helyes.

Teljesen leszívta minden energiámat a várakozás, így hazamegyünk. Otthon Kamijo beveti magát a konyhába, én a TV előtt döglök. Egy valami azonban megragadt az agyamban, és csak most fogtam fel igazán. Ha Kamijonak nem a torkával van baj, akkor miért köhög? Valami lehet a tüdejével? De mi? Ebéd után mindketten dalszövegírásba temetkezünk. Mindkét bandának haladnia kell. Későestig dolgozunk, majd fürdés után lefekszünk aludni. Kamijo hamar elalszik, én azonban nem bírok. Valami nyomasztó érzés kezd hatalmába keríteni. Azon jár az agyam, hogy mi baja lehet páromnak. Már megint ez a rossz előérzet. De ez valahogy más, mint az eddigiek. Kezdek megőrülni? Lehet, mert senki se arra figyel, hogy a rossz előérzeteit hasonlítsa egymáshoz.

Egy hónapig kell várnunk, hogy megtudjuk mi a baj. Idegőrlő egy időszak. Úgy telt az idő, mint mindig, mindketten dolgoztunk, mintha nem lenne semmi baj. Kínzóan lassan telt, közeledett a vizsgálat időpontja, de eljött.

Reggel sajnos nem tudok vele elmenni a dokihoz, mert Kaoru bandagyűlést hívott össze. Külön rám parancsolt, hogy „vigyem be a seggem, vagy nem lesz abból köszönet, amit tőle kapok”. Nem is igazán figyelek a körülöttem folyó beszélgetésre, de azért megpróbálok. Kaoru valami fotózásról, meg interjúkról beszél. Nem igazán tud érdekelni. A figyelmem sokkal inkább leköti Kamijo, és a titokzatos betegsége. Ma is át kellett esnünk egy fotózáson. A megbeszéltek szerint, csak egy farmerban kell pózolnom. Egy gonosz ötlettől vezérelve kihívóan, csábítóan nézek a kamerába. Kamijo ezt imádni fogja. Ha megmutatom neki a képeket, biztos tűzbe jön. Bár, csoda lesz, ha nem élvez a gatyájába, anélkül, hogy hozzáérnék. Jó lesz az este. A fényképésszel kinyomtattatok néhány képet, és már megyek is haza. Késő este van, és már akarom azt a vámpírt. Hazaérve Kamijo nem jön elém, de itthon van. Ég a nappaliban a lámpa.

- Meglepetést hoztam! – vigyorogva mutatom fel a mappát.

Ám mikor meglátom, hogy a kanapén ül, felhúzott térdekkel, és egy párnát ölelget, eltűnik minden jókedvem. Ledobom a mappát az asztalra, és mellé ülök.

- Mi a baj? – kérdezem azonnal.

Nem válaszol, csak félre hajítja a párnát, és engem ölel. Úgy ölel, mintha az élete múlna rajta. Szorosan magamhoz ölelem. Percekig így ülünk, egymást szorítva. Érzem, hogy valami nagy baj van. Máshogy ölel, mint eddig bármikor. Elkezd remegni, és szipogni.

- Voltál az orvosnál? – kérdezem.

- Igen.

- És? Mi volt?

Válasz helyett eltol magától, és szenvedélyesen megcsókol. Nem értek semmit, de viszonzom. A csókja is teljesen más.

- Ugye tudod, hogy szeretlek? – szakad el ajkaimtól.

- Persze.

- És hogy soha nem hagynálak el?

- Tudom, de áruld már el, mi volt?

Megint nem válaszol, csak ölel. Kezd nagyon rossz előérzetem lenni. Kamijo még sose volt ilyen. Nem tudom, mennyi ideig ülünk itt, de a herceg végül kibontakozik az ölelésemből, és feláll, majd elindul a konyhába.

- Rendbe jössz, ugye? – megyek utána.

Megereszt egy keserves mosolyt, és egy levelet ad a kezembe. Orvosi jelentés. Az elejétől kezdem olvasni, de nem sokat értek belőle, mert tele van orvosi szakszavakkal. Ahogy a végére érek, megdermedek, majdnem össze is esek. Kikerekedet szemekkel újra, és újra végigolvasom, hátha félre néztem valamit, de nem, helyesen olvastam mindent az utolsó szóig. Kamijóra nézek, ő is el van keseredve.

- Nem… ez nem lehet – suttogom.

NEM! Őt nem veszíthetem el! Kétségbeesetten még egyszer elolvasom, de a szavak változatlanok. Súlyosabb volt a baj, mint hittük. Tényleg nem megfázás volt, hanem sokkal rosszabb. Tüdőrák.

50. fejezet

Korán kelünk. Mosolyogva bújik hozzám, és simít végig arcomon.

- Tényleg egy bukott angyal vagy – sóhajt fel.

- Miért?

- Egy angyal nem kezdene velem, és nem tudna ilyen gyönyörökben részesíteni. Mint mondtam, meg sem érdemellek téged.

- Én is ezt gondolom rólad.

Elhúzza a száját. A mellkasára húz, és szorosan megölel, mintha soha többé nem akarna elengedni.

- Gyere, menjünk reggelizni – hív.

Kelletlenül kikelek mellőle. Felöltözünk, majd lemegyünk enni.

- Mikor indul a gép haza? – kérdi két korty kávé között.

- Délután kettőkor. Addig összepakolhatunk, és elmehetünk valahova.

- Megbeszéltük, de hova?

- Esetleg kis séta? – vetem fel.

- Bazár? Ne menjünk haza üres kézzel.

- Oké.

Reggeli után felmegyünk a szobába, összepakolunk. Kijelentkezünk, elintézzük a papírmunkát, majd Kamijo megbeszéli a recepciós lánnyal, hogy otthagyhassuk a táskáinkat. Több bazárt végigjárunk, és veszünk pár apróságot a barátoknak, családnak. Még utoljára iszunk egy kávét, és visszamegyünk a szállodába. Összeszedjük a holminkat, és elindulunk a reptérre. Odaérünk, és még van két óra indulásig. Hogy gyorsabban teljen az idő, megnézzük a fényképeket, amiket csináltunk. Végre megjön a gép, elfoglaljuk a helyünket. Kényelembe helyezem magam, és már alszom is.

Szinte egy örökkévalóság után végre megérkezünk Japánba. Végre itthon. Későn este van már. Fogunk egy taxit, és irány haza. Otthon ledobjuk a táskákat, és szinte beájulunk az ágyba.

Valamikor dél körül kelünk. Kávé, aztán irány a bolt. Üres a hűtő. Míg Kamijo kimossa a szennyest, addig leszaladok a boltba valami ehetőért. Mire hazaérek, énekesem a konyhában tevékenykedik. Kipakolom a maradék cuccom, és elpakolok. Elnyúlok a kanapén.

- Fáradt vagyok – nyöszörgök.

- Akkor én mit mondjak? – morran a vámpír.

Dünnyögök egy sort, és inkább nem mondok semmit. Amíg én itt heverészek, ő főz. Erőt veszek magamon, és kimegyek segíteni. Nem szólunk egymáshoz, nincs rá szükség. Megebédelünk, majd elmosogatok. Egész délután lustálkodunk, párszor el is alszom. Este az ablakpárkányon ülök, és bámulom a teliholdat. Mélyet sóhajtok.

- Még ébren vagy? Azt hittem alszol – jön elő a fürdőből vámpírom.

- Holnap van a cseresznyefa virágzás. Elmegyünk?

- Persze – bólint mosolyogva, és megölel – mikor akarsz menni?

- Nem tudom. Majd meglátjuk.

- Gyere, feküdjünk le.

Bólintok, és követem a hálóba. elhelyezkedünk az ágyban, hátamhoz simul, és már alszunk is.

Reggel én kelek korábban. Nem aludtam sokat, talán pár órát. Csak most jön fel a nap. Az erkély korlátjára támaszkodom, és nézem az új nap kezdetét. Gyönyörű, az ég a vérvörös, a narancs és a rózsaszín legszebb árnyalataiban pompázik. Nincs is ennél szebb. Végtelen nyugalom áramlik szét bennem. Rágyújtok egy cigire, és elmerülök a gondolataimban. Pár mondatfoszlány jut eszembe a korábbi dalaimból. Akaratlanul dúdolni kezdek. Egyre rosszabb érzésem támad, amit csak tetéz, hogy a Nap még mindig vérvörös. Nem tudom mi ez az érzés. Kellemetlen, valami baj közeleg. Idegesen gyújtok egy újabb szálra.

Sötét gondolataimból Kamijo hangja szakít ki, felébredt. Megrázom a fejem, és megyek a konyhába kávét főzni. Amint meglátom, elillan minden rossz előérzet. Megisszuk a reggeli koffeinbombát.

- Azt hittem még alszol – mosolyog álmoskásan.

- Felébredtem, aztán kiültem az erkélyre. Gondoltam megleplek egy reggelivel, de kicsit elbambultam, miközben néztem a napkeltét.

Mosolyogva kortyol, és gyújt cigire. Reggeli után kicsit teszünk-veszünk. Dél körül úgy döntünk, elmegyünk a cseresznyevirágzásra. Hatalmas a tömeg. Mindent beleng a virágillat. Kamijo megfogja a kezem.

- Nehogy elvessz – nevet rám.

Elvigyorodok, és elindulok valamerre. Szó nélkül követ. Sokat viccelődünk egymással, nevetünk, nagyszerűen szórakozunk. Végül találunk egy padot egy nagy cseresznyefa alatt. Leülünk oda, és nézzük, ahogy a lágy szellő messze repíti a rózsaszín virágszirmokat. A vámpír vállára hajtom a fejem, és mélyet sóhajtok. Olyan megnyugtató a közelsége. Magához ölel, és megcsókol.

- Mesés – mosolyog.

- Az – bólintok egy fintorral.

- Mi baj? – kérdi aggódva.

- Tényleg szép a virághullás, de egyben szomorú. Akár az élet, először bimbó, kivirágzik, majd lehullnak a szirmok, és ezzel vége. Megszületünk, élünk, majd meghalunk. Minden évben van virághullás, de sose hullik le kétszer ugyanaz a virág. Akár a reinkarnáció. Meghalunk, hogy újjászülessünk egy másik életbe, de az már nem az lesz, mint az előző. Egy nagy körforgásban élünk. Erre a legjobb példa a cseresznyevirágzás, vagy az Uroboros*. Örök körforgás, de mégis más. Semmi sem történik meg kétszer.

- Érdekes gondolataid vannak. Mi a baj?

- Nincs semmi, csak ez jutott eszembe. Te mit gondolsz erről?

- Van benne valami. Az emberek tényleg csak a csodás látványt látják, de nem néznek úgy e mögé, mint most te.

- Tudom. Rám jellemző ez a gondolkodás – fintorgok.

- Kérlek, most élvezd a pillanatot, ezt a csodát, amit együtt élünk meg. Csak te és én – ha lehet, még jobban magához húz.

- Oké – bólintok mosolyogva.

Hihetetlen biztonságérzet kerít hatalmába erős karjai közt. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, ezt a sötét gondolatot, és érzést. Nem sikerül teljesen, de át tudom élni ezt a csodát. Igyekszem kiélvezni minden pillanatát, mert ha ennek vége, újra a mókuskerékbe kerülök. Nemsokára koncert, interjú, ami kell. Agyam hátsó részébe száműzöm ezt, még szabadságon vagyok, azzal a férfival, akit mindennél jobban szeretek.

Egybe folynak a napok, alig járok haza, de mikor eljutok az ágyamig, csak alszom. Kamijo is sokat dolgozik, de legalább tudunk pár órát szánni egymásra. Hiába ez a viszonylagos tökéletes élet, egy valami nem hagy nyugodni. Az a rossz érzés még mindig itt van. Fogalmam sincs mit fog történni, de valami borzalmas. Valamennyire ezt az érzést elnyomja a fáradtság, de sose szűnik meg.

* Uroboros: Az uroborosz egy jelkép, a mitológiában egy saját farkába harapó sárkány, vagy kígyó. Az örökkévalóságot jelzi, valamint az örök körforgást és a folyamatos megújulást.

49. fejezet

Azt mondta, hogy bármit megtesz, amit kérek. Most beváltom. Ragyogó szemekkel mered rám. Megmarkolom szőke tincseit, és lehúzom egy csókra. Lágy szenvedéllyel csókol. Már ennyi elég, hogy forrjon a vérem. Sikerül eltaszigálnom az ágyig, amire engedelmesen leül. Az ölébe ülök, és hanyatt döntöm. Nyakát borítom csókokkal, apró harapásokkal. Nem kell sok, és egy vággyal teli sóhaj szakad fel belőle. Végigsimít oldalamon, és belemarkol a fenekembe. Megfogom kezeit, és a feje fölött fogom össze. Egy kézzel szenvedek az ing gombjaival.

- Nem tudnál egyszer az életben pólót felvenni? - morgok.

Beléfojtom a nevetést, mert erősen ráharapok a nyakára. Felszisszen, de nem csak a fájdalomtól. Sikerül szétnyitni az inget, ezzel láthatóvá téve porcelán bőrét. Nem tétovázok, azonnal lecsapok rá. Szabad kezemmel, végigsimítok hosszú combján.

- Kyoh… - sóhajt.

Gonosz vagyok, és kikerülöm ágaskodó férfiasságát, mire elégedetlenül felmordul.

- Játszani akarok – lehelem ajkaira – Emlékszel, mit ígértél nemrég?

- Mire célzol?

- Hogy bármit kérhetek, te megteszed.

- Emlékszem.

- Akkor most álld a szavad!

- Mit parancsolsz, mesterem?

Elmosolyodok a megszólításra. Igen, most én parancsolok. Én vagyok az úr, ő a szolga. Türelmesen vár. Lecsapok ajkaira, és vad harcba hívom. Ő készségesen viszonozza. Ujjai lassan fejtik le rólam a pólót, közben cirógatva bőrömet. Elszakad ajkaimtól, és elhajítja valahova a nem kellő ruhát, míg én lerángatom róla azt a nyamvadt inget. Ahelyett, hogy megcsókolna, inkább a tigrisemet veszi célba. Tudja, mennyire szeretem, ha ott érint. Nem kell sok, és pár apró sóhaj hagyja el ajkaimat. Csókokkal borítja egész testem, ezzel jóleső sóhajokat kicsalva belőlem.

- Szabad? – kérdi, és a nadrágomra bök.

- Igen.

Elmosolyodik, és pillanatok alatt megszabadít tőle. Mielőtt ráhajolhatna merevedésemre, megállítom.

- Nem. Azt akarom, hogy előttem érintsd meg magad – túrok tincseibe.

Egy pillanatra meglepetten pislog, majd tétován bólint. Kényelembe helyezem magam, míg ő velem szembe térdel, és lassan szabadul meg nadrágjától, majd az alsótól is. Zavarában elpirul, ezzel még vonzóbbá válik. Zavar ide vagy oda, hamar feltalálja magát. Elhelyezkedik, hogy mindent jól lássak, és egyik kezével hajába túr, másikkal a mellkasát, és mellbimbóit simogatja. Megrándul a teste, és felsóhajt. A szemembe néz, és úgy játszik magával. A tekintete csak vágyat, és szerelmet tükröz. Megtámaszkodik a háta mögött, kezét rávezeti merev férfiasságára. Lassan kezdi mozgatni a kezét, mire felsóhajt. Nagyon tetszik a látvány. Kezem szinte önkéntelenül megindul saját hímtagomra, és az ő tempójában mozgatom. Végignyal ajkain, és félig lehunyt pillái alól figyel.

- Kyoh… - sóhajtja, és gyorsít keze mozgásán.

Fejét hátra veti, arca eltorzul a kéjtől, egyre jobban zihál. Bőrén izzadtság gyöngyözik, haja ziláltan tapad arcára, teste egyre jobban remeg a vágytól. Istenem, ez nem ember. Nem lehet az. Már a látványa is elég lenne, hogy ide élvezzek. Talán nem volt jó ötlet… zihálását nyögések váltják fel. A látvány, az érzések, a beteljesülés felé hajszolnak, de megállok, még nem akarom, hogy véget érjen. Már neki sincs sok hátra. Itt fogy el a türelmem, felugrom, és magamhoz rántom egy csókra. Meglepetten felnyög. Hanyatt dőlök, magammal húzom. Vadul tépjük egymás száját.

- Mih a parancshodh… - sóhajtja két fullasztó csók között.

- Elégíts ki – vágom rá.

Szó nélkül engedelmeskedik. Nyakam harapdálja, és indul lefelé. Hosszú ujjait férfiasságomra kulcsolja, és mozgatni kezdi. Hajába markolok, úgy tolom lejjebb, jelezve mit akarok. Nem kell több, ráhajol merevedésemre. Megrándul a testem, és felnyögök. Gyakorlott mozdulatokkal kényeztet. Felkönyökölök, hogy lássam. Ajkaival, és kezével dolgozik rajtam, míg szabad kezével saját magának okoz gyönyört. Beletúrok szőke hajába, ezzel biztatva gyorsabb mozgásra. Felnyög, a bizsergés csillagokat látóan hat rám. Hátravetem a fejem, és felhördülök.

- Ereszh – sóhajtom.

Azonnal elhajol, és megcsókol. Megszakítja a csókot, az éjjeli szekrény fiókjából elővarázsolja a síkosítót, és a tubus tartalmából az ujjaira ken egy keveset. Megvonaglok, amint megérzem egy ujját magamban. Nem húzza az időt, azonnal mozgatja, de még ezt is kínzóan lassúnak érzem.

- A francbah, gyehreh máhr… - mordulok fel.

- Ahogy óhajtod – harapja meg a nyakam.

Amint elhagyják ujjai a testem, átfordítom magunkat. Megcsókolom, és óvatosan magamba fogadom. Egyszerre nyögünk fel. Felülne, hogy megcsókoljon, de visszalököm.

- Ott maradsz – szólok rá.

Nyöszörögve bólint. Még nem mozdulok meg, pedig legszívesebben azt tenném, mert felperzsel a vágy. Csípőmre fog, és lök egyet a csípőjével, egy kisebb nyögést kiváltva belőlem.

- Ezt nem engedtem meg. Ezért büntetést kapsz – gonoszan elmosolyodok.

Nyöszörög válaszként. Már ő is vágyik a beteljesülésre, nem csak én. Ráfogok fájón lüktető merevedésemre, és lassan mozgatni kezdem a kezem. Megremegek, és zihálni kezdek. Ködösen, de látom, hogy őt is majd szétveti a vágy. Szabadkezemmel a feje fölé feszítem az övéit, hogy véletlenül se érhessen hozzám, de még nem mozdulok meg, pedig akarok. Zihálva figyel, legszívesebben rám vetné magát, de nem teheti.

- Kyoh… könyörghömh… - sóhajtozik.

Nem sokkal a csúcs előtt elengedem magam, és a mellbimbóit veszem célba. Megrándul egész teste, hátraveti a fejét, és felnyög. Kicsit még húzom az agyát, majd ismét felegyenesedem. Már nem bírom tovább húzni, így is fizikai fájdalmat érzek, mert nem elégülhetek ki. Elengedem kezeit, és bólintok ki nem mondott kérdésére. Villámsebességgel ül fel, és mar ajkaimra. Egy kézzel megtámasztja magát, másikkal a derekamat öleli át, és elkezdek mozogni. Minden lökésével eltalál egy pontot, mire a gerincemen végig fut a bizsergés. Nem bírom visszafogni a hangomat, ahogy ő sem. Átkarolom a nyakát, ő kezelésbe veszi ágaskodó férfiasságom. Gyorsítok mozgásomon, de ez még nem elég, többet akarok. Hiába ez a hihetetlen élvezet, még ez sem elég. Belemarkolok szőke tincseibe, és nyakamhoz vezetem. Érti a célzást, és habozás nélkül a puha bőrbe mélyeszti fogait. Egy fájdalommal, és vággyal teli nyögés hagyja el ajkaim. Érzem a meleg vért, Kamijo nyelvének játékát a nyakamon, ahogy férfiassága bennem mozog… pár pillanat múlva nevével az ajkamon jutok el a csúcsig, ahova magammal rántom őt is. Félájultan borulok a mellkasára, és próbálok levegőhöz jutni. Kicsúszik belőlem, és maga mellé fektet. Ragyogó tekintettel mosolyog rám, ad egy csókot, betakar, és már alszunk is.

48. fejezet

- Köszönöm, hogy elhoztál – húz az ölébe Kamijo.

- Nincs mit.

Válaszként megcsókol.

- Honnan jött az ötlet? – szakad el ajkaimtól.

- Mondtad párszor, hogy tetszik ez az ország, és hogy eljönnél ide.

- Meg se tudom hálálni.

- De.

- Nem, mert egy ilyen vámpír, nem érdemel, sőt, nem is remélhet egy ilyen ajándékot, mint te. Egy földre szállt angyal vagy.

- Minden vagyok, csak angyal nem.

- Egy bukott angyal vagy.

- Gondolod?

- Nem, tudom.

- Egy vámpír és egy bukott angyal? Érdekesen hangzik.

Elneveti magát, és megölel. Végül lemászom róla, és alszunk.

A második napon az Eiffel tornyot és a Louvre környékét nézzük meg. Nincs is jobb, mint az Eiffel torony lábánál egy cukrászdában fagyizni.

- Csodálatos. Ennél többet kívánni se tudnék – sóhajt jólesően Kamijo.

- Miért?

- Viccelsz? Itt vagy velem, és épp Párizs utcáit fedezzük fel.

- A java még csak ezután jön – mosolygok gonoszan.

- Hajlandó vagy végre elmondani?

- Nem, majd holnap megtudod – bólintok határozottan.

Csúnyán néz rám, de nem vagyok hajlandó elmondani. A kis pihenő után folytatjuk a sétát. Rengeteget fényképezünk, kicsit hülyéskedünk is.

A vacsorát most én fizetem. Ismét egy kis étterembe megyünk. Mikor megjön a pincér, Kamijo kiszúr velem, mert nem hajlandó megszólalni, sőt, kijelenti, hogy rendeljek én. Nagyon csúnyán nézek rá.

- Baszd meg – tátogom.

Elvigyorodik, és nézi mit művelek. Az étlapon mutatom, hogy mit kérek, majd annak a dögnek a rendelését elmutogatom. Kész activity, amit művelek. Kamijo eltakarja a száját, és próbálja elrejteni a nevetést.

- Marha kedves vagy. Legalább ne ilyen feltűnően szórakozz rajtam! – morgok durcásan.

- Bocs, de jó vicces volt, ahogy próbáltál kommunikálni.

- Te tudsz franciául káromkodni, miért nem te magyarázol?

Nem válaszol, csak tovább nevet.

- Szemét – morgok.

Békítőleg megszorítja a kezem. Addig morgok, míg meg nem hozzák a rendelést. Kamijo ráadáskén kér egy üveg bort. Koccintunk, és már kellemes hangulatban fogyasztjuk a vacsorát. A szállodában Kamijo tovább faggat, hogy hova megyünk holnap.

- Majd megtudod – zárom le a vitát, és lefekszem aludni.

Kicsit morog, majd mellém fekszik.

Ez az utolsó napunk itt. Holnap megyünk haza. Kamijo tűkön ülve várja, hogy megtudja, milyen meglepetést tartogatok neki. Hosszú az út, de megéri. Mikor megállunk a Versailles-i kastély hatalmas kapuja előtt, vámpírom lába a földbe gyökerezik, hitetlenkedve pillant be a hatalmas kapun.

- Istenek az égben – nyögi.

- Ide akartalak elhozni – mosolygok rá.

- Kyo… - elakad a szava.

- Bejössz, vagy nem akarod közelebbről látni?

Nem mozdul, így megfogom a kezét, és magam után húzom. Csodálattal pillant körbe a rendezett kerten. Valóban csodás látvány. Hosszú séta után jutunk el a kastély bejáratához. Hosszú a sor, így várni kell. Kamijo rengeteget fényképez.

- Ez maga, a földi paradicsom. Csodálatos ez a hely – ámuldozik.

Végre sorra kerülünk. Megveszem a belépőket, aztán megyünk. Kamijo átszellemült arccal néz körbe. Valóban bámulatos hely, meg tudom érteni, miért van rá ekkora hatással. Sok időt töltünk minden helyiségben, de nem baj. Ez az utazás nem rólam szól, minden Kamijóért van. Én se tudok betelni ezzel a csodás kastéllyal. Könnyen el tudom képzelni, hogy a fellépő ruháikban sétálnak végig ezeken a folyosókon. Szinte látom magam előtt, hogy Kamijo az egyik ilyen ruhájában áll előttem. A kellemes illúzió véget ér, mikor vállamra teszi a kezét.

- Jössz? – int a következő folyosó felé.

- Persze.

- Merre kalandoztál?

- Csak elképzeltelek a fellépő ruhádban ezen a helyen.

- Bár úgy lenne – mosolyog.

Végtelen, szebbnél szebb folyosók, csodálatos termek, bámulatos berendezési tárgyak. Mintha visszautaztunk volna az időben. Miután bejártuk a kastély labirintusszerű folyosóit, kimegyünk a kertbe. Kamijóval sokat fotózzuk egymást a szobrok, virágbokrok, szökőkutak előtt. Az egyik nagyobb bokor mögé beránt, fullasztó csókot követelve. Viszonzom neki.

- Köszönöm, hogy elhoztál – szakad el tőlem.

- Nincs mit – mosolygok.

Megölel, majd megyünk tovább. mikor elfáradunk, leülünk egy padra, és onnan élvezzük a hely varázsát. Mélyet sóhajtok, fejemet Kamijo vállára hajtom. Mikor kipihenjünk magunkat, énekesem a labirintus felé veszi az irányt. Nem igazán lelkesedek az ilyesmiért, de a kedvéért, vele megyek. Elég sokáig tévelygünk, azt se tudom merre voltunk már, és merre nem. Végül nagy nehezen kikeveredünk az útvesztőből. Már kezd sötétedni, mikor elhagyjuk a kastélyt. Azonban még nem megyünk haza. Kicsit még sétálunk a városban. Vámpír hercegem a fejébe vette, hogy ma ő fizeti a vacsorát. Megint étterembe megyünk, majd egy sörözőbe. Pár italt iszunk csak, aztán elindulunk vissza. Mivel kellemes az este, és Párizs egy teljesen más városnak tűnik ilyenkor, inkább gyalog megyünk. Annyi jó így, ezen a helyen, egy ilyen csodás nap, azzal a férfival, akit szeretek. Ennél többet nem is kívánhatnék. Meg sem érdemlem őt. Vicces, hogy ő ugyanezt mondja rólam. Lehet, mindkettőnknek igaza van. Tényleg érdekes gondolat, egy vámpír és egy bukott angyal.

47. fejezet

Rázkódásra riadok. Ijedten nézek körbe.

- Nyugi, kis légörvény – nyugtat Kamijo.

- Oké – nyugszom meg.

Amennyire lehet, nyújtózom. Kilesek az ablakon. Alattunk felhő, mellettünk és fölöttünk a végtelen kék ég. Tényleg igaz, hogy a felhők fölött, mindig kék az ég. Gyönyörű itt fent. Úgy tartják, hogy az angyalok itt élnek, és tekintenek le az emberekre. Könnyen el tudom képzelni Kamijót fehér szárnyakkal. Ám ő nem angyal, hanem egy angyalbőrbe bújt démon. Egy vámpír.

Hogy ne unjam halálra magam, előszedem az egyik útikönyvet, és a szószedetet kezdem tanulmányozni. Próbálok megjegyezni néhány francia szót, mondatot. Nagyon nehéz. Angolul még megértetem magam, de így a büdös életben nem tanulok meg. Kamijo segít, de inkább ráhagyom majd a beszédet, káromkodjon ő ezen a nyelven.

Egy örökkévalóság után végre megérkezünk. Kiérünk a váróba, és megtorpanok.

- Merre? – kérdezem.

Kamijo körbenéz, majd megragadja a kezem, és maga után vonszol. Összeszedjük a csomagjainkat, majd az épület előtt ismét megállunk.

- Hol van a szálloda? – kérdi Kamijo.

- Itt – nyújtom át neki a papírt.

Nincs annyi pénzünk, hogy taxival menjünk, így marad a metró. Fél óra, és még legalább ennyi tévelygés után, végre elérjük a szállodát.

- Te jössz – intek a recepció felé.

A pult mellett csöndesen várok, énekesem pedig elkezd csevegni a recepciós lánnyal. Egy szót sem értek, de annyit igen, hogy Kamijo tökéletesen beszél franciául, és a lány nagyon oda meg vissza van érte. Kis adminisztráció, és megkapjuk a kulcsot. Elindulunk fölfelé.

- Még hogy csak egy kicsit tudsz franciául – bokszolom oldalba.

- Tényleg csak egy kicsit – nevet.

- Persze, persze – hitetlenkedek – mit beszéltetek?

- Reggeli az nyolctól van, dohányozni nem lehet a szobákban. Nagyjából ennyi.

- Aha – bólintok rá.

Fellépcsőzünk a második emeletre. Egy viszonylag egyszerű folyosón megyünk végig, majd bemegyünk a 204-es szobába. Az egész helyiség kicsi. Nan egy kis folyosó, aminek a végén van a fürdőszoba, oldalt szekrény. A folyosó másik oldaláról nyílik a hálószoba.

- Van értelme kipakolni? – kérdezem.

- Van, de ne nagyon. Csak aludni jövünk majd ide.

- Igaz.

A táskámat bedobom a szekrénybe, és elterülök az ágyon. Kamijo mellém heveredik, és átölel.

- Hulla vagyok – nyöszörgök.

- Mivel már késő van, ne menjünk sehova. Maradt még szendvics?

- Nézd meg.

Nincs sok erőm, és kedvem megmozdulni. Hullámzik alattam az ágy, kis motozás.

- Nincs semmi – sóhajt Kamijo.

Csak morgok.

- Elmenjek valami boltba? – veti mellém magát.

- Aha. Ha van, hozol muffint? – nézek rá kiscica szemekkel.

- Persze – kapok egy csókot – nem jössz velem?

- Menjek?

- Gyere – húz fel.

Nyafogok egy sort, de magával ráncigál. Nem ér! Aludni akarok! Egész úton morcos vagyok. Zavar, hogy nem tudom, merre vagyok. Én nem tudok tájékozódni. Itt minden idegen, semmit sem tudok elolvasni. Egy kis üzletnél kötünk ki. Kamijo a kezembe nyom egy kosarat, és felfedezőútra indulunk a sorok között. Veszünk pár szendvicset, üdítőt, és megyünk vissza a szállodába. Megvacsorázunk, majd megyünk fürdeni. Mély sóhajjal mosom le az énekes vékony testét. Ő végig simít a nyakamon lévő seben. Jólesően felsóhajtok.

- Ennyire tetszik? – kérdi selymes hangon.

- Igen. Ez a csók egy életre szólt.

- Pontosan.

- Élvezed?

- Igen. Nem csak a tested vonzó, és kívánatos, hanem a véred is.

- Érdekesek a bókjaid.

Elmosolyodik, és szenvedélyesen megcsókol. Egész testével hozzám simul, mire mindketten felnyögünk. Nem engedjük, hogy magával ragadjon a szenvedély. Miután ő is lemossa rólam az út porát, lefekszünk aludni. Sok volt ez a mai nap.

Reggel a telefonra kelek. Morogva fordulok a másik oldalamra. Aztán eszembe jut, hogy nem aludni jöttem ilyen messze, hanem hogy Kamijo kedvében járjak. Mire összeszedem magam, énekesem már az ajtóban toporog, hogy menni akar. Lemegyünk a szálloda éttermébe reggelizni. Elég sokan vannak, így kicsit keresgélni kell, míg találunk egy helyet. Svédasztal van. Válogatva sétálok végig az ételekkel megrakott asztalok előtt. Végül a kalács, vaj és a kávé mellett döntök. Vámpírom gyümölcslét, zöldséget, pirítóst és vajat hoz.

- Mi a terv mára? –kérdi két falat között.

- Nincs sok. Csak egy valamit terveztem be.

- Mit?

- Majd megtudod – elmosolyodom – de nem most.

- Na! – méltatlankodik.

- Az a legnagyobb meglepetés.

Tettetett sértettséggel fúj egyet. Megegyezünk abban, hogy várost nézünk. Reggeli után még visszamegyünk a szobába a térképért, és pár apróságért, majd megbeszéljük, milyen nevezetességeket nézzünk ma meg. Ezután útnak indulunk. Énekesemnek köszönhetően viszonylag könnyű a tájékozódás.

Ez az elmélet akkor mond csődöt, mikor egy hatalmas téren állva a térképet vizsgáljuk, körbe-körbe forgunk, de nem találjuk az utat.

- Merre? – kérdezem.

Kamijo kikapja a kezemből a térképet, és egy rendőr kinézetű emberhez fut, és kezd valamit magyarázni. Csak annyit fogok fel, hogy a rendőr felváltva mutogat a térképre és az utcákra. Kamijo követi a mozdulatokat, bólogat, és valamit magyaráz.

- Lefordítanád? – lépek mellé.

- Tovább kell mennünk egyenesen, aztán a második keresztutcán forduljunk balra.

Megfogja a kezem, és megyünk. Egész nap talpon vagyunk, egy kis étteremben vacsorázunk. Mire visszaérünk a szállodába, alig állok a lábamon, szinte bezuhanok az ágyba.

46. fejezet

Kamijo hamar lefeküdt aludni, nagyon fáradt. Én a nappaliban görnyedek, és próbálok írni valamit. Egyet megírok, aztán csatlakozom vámpíromhoz. Fáradt vagyok, kong a fejem az ürességtől. Nem kell sok, hogy aludjak.

Reggel egy édes csókra kelek. Ösztönösen átfordulok a másik oldalamra.

- Kyo, ébredj – ezt a selymes hangot nem tévesztem el.

- Hm? – pislogok.

Kisimítja arcomból szőke loboncomat. Ragyogó mosolya az első, amire fókuszálni tudok. Sikerül kiráncigálnia az ágyból, és a konyhában kávét is kapok.

- Nagyon kóma vagy - mosolyog.

- Aha – motyogom két korty között.

Nagyon nehezen indul a reggel. A koffein felébreszt, és az agyam is beindul. Azonnal tollat-papírt ragadok, és alkotni kezdek. Mindent kiírok magamból, emiatt el is kések. Kaoru kicsit morog, de nem figyelek rá. Azonnal munkához látunk. Igyekszem a legjobb formámat hozni, hogy elnyerjem Kao jóindulatát. Késő estig bent vagyunk. Otthon nem tudok pihenni, hiába vagyok fáradt. Vacsora után leülök a laptop elé, és próbálok zenét írni, több-kevesebb sikerrel. Már jócskán elmúlt éjfél, és lassan készen vagyok. Ég a szemem, fáj a hátam. Végül kikapcsolom a gépet, és megyek aludni pár órát.

Az egész hét így telik. Látástól vakulásig dolgozom. Végül tíz szöveg és három zene készül el. Így megyek a próbaterembe. Ha ezek után se kapok szabadságot, én kiherélem Kaorut, de tényleg.

- Kaoru, gyere, kapsz ajándékot – hívom.

- Kitalálom, akarsz valamit.

- Miből gondolod? – pislogok ártatlanul.

- Ismerlek.

- Igen, igazad van. Március első hetében szabadságra akarok menni. Ezért cserébe ezt kapod – adom kezébe a papírokat, és a pendrive-ot.

- Mi ez? – kérdi gyanakodva.

- Nézd meg.

Elolvassa a szövegeket, majd az adathordó tartalmát is meghallgatja.

- Nem rossz – bólogat elismerően.

- Na, megkapom a szabadságot? – kérdezem reménykedve.

- Nincs más választásom, ugye?

- Nincs.

- Jól van, menjél – sóhajt lemondóan.

- Imádlak! – ölelem meg.

- Eressz – tol el.

Vigyorogva folytatjuk a próbát. Egész nap fülig ér a szám. Otthon első dolgaim közt van, hogy foglaljak szállást az utazási irodánál. Kamijo szinte beesik a lakásba, nagyon kimeríti a stúdiózás. Megvacsoráztatom, lefürdünk, majd elmegyünk aludni.

Nehéz úgy szervezni, hogy Kamijo ne fogjon gyanút. Most azért örülök, hogy mindkettőnknek sokat kell dolgoznia. Szinte repül az idő. Lassan közeledik az utazás ideje, ideje szólni a vámpírnak. A fotelben terpeszkedik, miközben élvezi a lágy zenét, amit nem rég elindított.

- Van terved a szabadságodra? – hívom fel magamra a figyelmét.

- Még nincs.

- Hülye kérdés, tudsz franciául?

- Egy kicsit. Miért?

- Akkor jó.

- Mit találtál ki? – kérdezi rosszat sejtve.

- Meglepés.

- Áruld el – mögém jön, és átölel.

- Mivel lassan egy éve leszünk együtt, ezért úgy döntöttem, megleplek valamivel.

- Mivel?

- Készülj, mert pár nap múlva utazunk Franciaországba.

- Mi? – lepődik meg.

- Jól hallottad.

Kerek szemekkel hápog, nem igazán akarja elhinni.

- Komoly? – találja meg a hangját.

- Aha. Három napig leszünk oda.

- Azt ne mondd, hogy te intézted, hogy akkorra szabadságon legyek.

- Pedig így van. Összebeszéltem Teruval.

Hitetlenkedve pislog.

- Szedd össze az állad – simítok végig az arcán.

Még sose lepődött meg ennyire.

- Nem álmodom? – nyögi.

- Nem, úgyhogy hidd el nyugodtan.

Magához ránt, és szorosan megölel.

- Hogy hálálhatom meg? – kérdi megilletődve.

- Majd kitaláljuk.

- Kérj bármit, megkapod.

- Vigyázz, mert szavadon foglak.

- Nem félek – és ajkaimra mar.

Onnantól kezdve, Kamijo teljesen bepörgött. Alig várta, hogy elinduljunk. Addig rágta a fülem, míg megmutattam az utazási iroda honlapján a képeket a szállásról. Nagyon tetszett neki. Viszont azt nem tudta kiszedni belőlem, hogy elviszem a Versailles-i kastélyba. Nincs az az Isten, hogy elmondjam neki. majd ott megtudja.

Végre, holnap hajnalban indulunk. Kamijot nem lehet lelőni, annyi energiája van. Már rég becsomagoltunk, és közös megegyezés alapján nem fekszünk le aludni. Minek arra a három órára? Majd alszunk a gépen.

A taxis örülhet, hogy hajnali négyre hívtuk a házunkhoz. A reptérig tartó úton majdnem elalszom, de vámpírom nem hagyja. Mikor megérkezünk, kifizetjük az utat, és megyünk. Átvizsgálják a holminkat, de hamar mehetünk tovább. Szinte teljesen kihalt a terminál, alig van itt pár ember. Még van két óra a gép indulásáig.

- Hagyj aludni – motyogom, és már alszom is.

Arra kelek, hogy rázza valaki a válla.

- Kyo, ébredj! Menni kell.

- Hm? – próbálok kilátni a szemem.

- Be lehet szállni – húz fel Kamijo.

Morogva követem. A gépen elfoglaljuk a helyünk, és folytatom az alvást. Elfészkelem magam, és fejem a vámpír vállára hajtom.

45. fejezet

Túl vagyunk az ünnepeken, lassan kezd tavaszodni. Otthon egyedül ücsörgöm. Kamijo interjún van, nekünk szabadnap. Unalmamban a neten szörfölök. Egy hirdetésre felkapom a fejem. Olcsón kínálnak utazási lehetőséget Franciaországba. Ez érdekesen hangzik. Szállás egy négy csillagos szállodában, napi két étkezés, könnyen megközelíthető. Hamar el lehet jutni Párizsba, és a Versailles-i kastélyhoz. Ami a legjobb, ha most foglalok helyet, még olcsóbb. Majdnem fele annyi, mintha tavasszal akarnék menni. Azonnal a telefonom után kapok. Kikeresem Teru számát.

- Szia – nagyon vidám.

- Szia, segítenél nekem?

- Miben?

- El tudsz intézni március elejére vagy közepére egy hét szabadságot?

- Miért? Mit találtál ki?

- Lényeg az, hogy el akarom rabolni Kamijót.

- Aha… - elgondolkodik.

- Lehetőleg úgy, hogy ő ne tudjon róla.

- Meglátom mit tehetek. Majd hívlak.

- Ok. Lehetőleg ne avass be túl sok embert.

- Csak Yukinak szólok. Ő tud hatni Kamijóra.

- Kösz.

Bontjuk a vonalat. Helyes, már csak meg kell várnom, hogy a gitáros intézkedjen. Addig jobban utánanézek ennek. Még van kis idő, az akcióból. Lassan úgyis egy éve, hogy együtt vagyok azzal a vámpírral. Elviszem, és végig járjuk a Versailles-i kastélyt. Ha jól emlékszem, még nem látta belülről. Most majd fogja. Nagyon fellelkesülök, úgyhogy az egész napot ezzel töltöm. Este jön haza Kamijo.

- Hogy ment az interjú? – zárom be az utazási iroda ablakát.

- Fárasztó – roskad le mellém.

Adok neki egy csókot, majd kimegyek a konyhába, és melegítek neki egy tál levest.

- Mit csináltál ma? – kérdi két falat között.

- Nem sokat. Kicsit dolgoztam.

- Te és a munka szabadnapon? – kérdi hitetlenkedve.

- Szemét – bokszolok a vállába.

Jót nevet.

- Miért kell mindig ezt csinálnod? – duzzogok.

- Mit?

- Úgy teszel, mintha egy lusta disznó lennék.

Nem válaszol. Mire észbe kapok, a hátamon fekszem, Kamijo fölöttem, és mohón falja az ajkaimat. Belenyögök a csókba, és viszonzom neki. Áttér a nyakamra. Ahol mindig megharapott, sose gyógyult be a seb, és megmaradt a nyoma.

- A véredet akarom – zihálja.

- Vedd el!

Azonnal belém mélyeszti a fogait. Felnyögök, ha lehet, még közelebb húzom magamhoz. Hátát simogatom. Keze utat talál a pólóm alá, egy kicsit elidőzik a mellkasomon, majd lefelé veszi az irányt. Elhajol a nyakamtól, és vad csókra invitál. A vér sós-fémes íze keveredik édes ajkainak ízével. Különleges, akárcsak ő maga. Kipattannak szemeim, mikor ujjait körén kulcsolja, és kényeztetni kezd. Nem maradok adósa, bár kissé ügyetlenül csúsztatom kezem az alsójába. Jólesően felsóhajt.

- Kyoh… - ismét nyakam érzékeny bőrét csókolja.

Lemászik rólam, és leráncigálja a felsőm, ahogy én is az övét. Csodálattal simítok végig porcelán bőrén. Szája szélén végigfolyik a vérem. Türelmetlenül rángatom le róla a farmert, és rántom magamra egy újabb fullasztó csókra. A fejem fölött fogja össze kezeimet. Szabad kezébe fogja össze férfiasságunk, és lassan mozgatni kezdi.

- Nah… ereszh… - próbálok szabadulni.

- Nem – és ismét a sebre tapad.

Ajkamba harapok, hogy ne nyögjek fel hangosan. Gyorsít mozdulatain, kegyetlenül hajszolva a kielégülés felé. Testem megfeszül, és egyszerre érjük el a csúcsot. Zihálva mászik le rólam, és ül mellém. Mosolyogva végig simít az arcomon. Felhúz, és elmegyünk fürdeni.

- Ennyire szereted a vérem? – kérdem, mikor már rutinosan ápolom a tátongó sebet.

- Azt mondtad, hogy nem bánod – szomorodik el a hangja.

- Tudom, csak kérdeztem.

- Mondtam, hogy vámpír vagyok, a vér éltet. A TE véred – magához húz.

Elmosolyodok, és felöltözöm. Kihagyom a vacsorát, és megyek aludni. Fáradt vagyok.

Reggel korán bemegyek a próbára. Nagyon jól haladunk, amit Kaoru meg is jegyez. Mindenki elégedett, csak én lesem folyamatosan a mobilom. Mikor hív már Teru? Mi tart ennyi ideig? Ennyire nem lehet meggyőzni a dobost. Az is lehet, hogy Kamijo nem akarja szabadságra engedni a többieket? Remélem nem. Nagyon mérges leszek, ha keresztülhúzza a számításaimat.

Ebéd után végre felhív az a porcelánbaba.

- Már azt hittem, sose hívsz – mondom köszönés helyett.

- Bocsi, bocsi, nem volt könnyű dolgom. Yukit könnyen rábeszéltem, viszont Kamijónak nagyon nem tetszett az ötlet. Mostanáig győzködtük, de végül rábólintott a dologra. Március első hetét megkaptuk.

- Oké, kösz.

- Még mindig nem mondod meg mit találtál ki?

- Nem, de majd megtudod.

- Ok, szia.

- Szia – bontom a vonalat.

Elvigyorodok, eddig minden a tervek szerint. A nehezén is túl vagyok. Már csak Kaorut kell meggyőznöm. Van is ötletem, hogyan tegyem ezt. Írok neki jó sok szöveget, esetleg zenét.

- Nagyon jó kedved van – lép mellém Die.

- Csak kitaláltam valamit, és úgy néz ki, hogy összejön.

- Mi jár a fejedben?

- Majd megtudod.

- Ne csináld már – vigyorog.

Mosolyogva otthagyom, kezembe veszem a mikrofont, ezzel tudatva a többiekkel, hogy zenélni akarok.

44. fejezet

44. fejezet

Vége a „kényszerpihenőnek”, újra dolgozni kell. Reggel sose felejtek el egy termosz forró teát adni a vámpírnak.

A próbán újult erővel vetjük bele magunkat a munkába. Toshi elkotyogja, hogy egész idő alatt Teruval volt, és hogy mennyire oda van azért a porcelánbabáért. Jót mosolygok rajtuk. Érdekes páros, de ők boldogok. Ennyi nekem elég.

Egész héten nagy a hajtás, kora reggeltől, késő estig. De nem csak nekünk van bepótolni valónk, a Versailles tagok is csak aludni járnak haza. Ennek nem igazán örülök, de egy szavam se lehet, mert ha tudunk szánni egymásra egy kevés időt, az annál édesebb.

Végre itt a hétvége, amit együtt töltünk. Reggel Kamijo meglep egy adag rántottával.

- Elkényeztetsz – mosolygok két falat között.

Csak mosolyog. Nem tudom hogyan, de az a dög nem elég, hogy kirángat a meleg lakásból, de még arra is rá tud venni, hogy elmenjek vele korcsolyázni. A dolog ott kezdődik, hogy a korcsolya és én két külön fogalom.

A korcsolyapályán segít eljutni a jégig. Amint rálépek a jégre, szinte azonnal seggre esek. Kamijo próbál nem látványosan kiröhögni.

- Ezért még számolok veled – mordulok rá.

Felsegít, megfogja a kezem, és vezetni kezd. Elég bizonytalanul, de siklok a jégen. Párszor Kamijo ment meg az újabb eséstől. Nem egyszer rántom magammal. Nevetve kászálódik le rólam, felhúz, aztán megyünk tovább. Végül sikerül belejönnöm a dologba, már nem esek annyit. Pár óra után, úgy döntök, hogy eléggé összetörtem magam, és át is fagytunk. Lemegyünk a jégről, és vámpírom vesz egy pohár forró italt. Eszünk pár falatot, majd ismételten visszavisz csúszkálni. Kamijo most már nem engedi el a kezem, inkább ő vezet, mintha csak táncolna. Magához ránt, és keringőzünk is egy sort. Igaz, teljesen elszédülök, de nem baj. Jót szórakozunk. Csipkelődünk egymással, ennek köszönhetően már fel se tűnik, ha elcsúszom. Nem fáj, nem érdekel. Estefelé közös megegyezés alapján hazamegyünk. Mindketten sokat estünk, fázunk és éhesek vagyunk. Otthon első dolgunk elfoglalni a fürdőt. Amint lehet, Kamijo újra nyakamba mélyeszti fogait, ezzel lángra lobbantva bennem a vágy tüzét. Fülledt, erotikával és szenvedéllyel töltött zuhany után, megvacsorázunk. Evés után leülünk TV-t nézni. Magához ölel, és még egy pokrócot is körénk csavar. Jólesően elfészkelem magam ölelésében.

- Holnapra kék-zöld folt leszek – érintem meg fájós térdem.

- Nézd úgy, hogy színes egyéniség leszel – nevet.

- Az már biztos.

Még megnézzük a focimeccs végét, aztán megyünk aludni. Szorosan a hátához simulok, mélyet lélegzek friss illatából. Magával ragadó. Nem kell sok, hogy elaludjunk.

Reggel én kelek előbb. A tegnapi kedvességért cserébe, főzök az énekesnek egy kávét. Reggeli gyanánt tükörtojást csinálok, ami egész ehető lett, sőt, még Kamijo is megdicsérte!

Hogy megbosszuljam a tegnapi korcsolyát, lerángatom a parkba. Megvárom, hogy kicsit előre menjen. Teljesen elvarázsolva lépked a friss hóban. Gyúrok egy hógolyót, és mikor nem figyel, a hátának dobom.

- Hé! – kiált fel meglepetten.

- Ezt a tegnapiért – vigyorok.

Kicsit pislog, majd ő is gyúr egy golyót, hogy hozzám vágja. Meg ahogy hercegsége képzeli! Nem hagyom magam, így egy nagy hócsata robban ki köztünk. Tőlünk zeng az egész park, de nem érdekel. Jó végre kikapcsolódni, magam mögött hagyni minden gondot. Kamijo elkap, és leránt a hóba. Próbálok kiszabadulni alóla, de belenyomja az arcom a hideg fehérségbe.

- Menj a francba, ez rohadt hideg! – lököm le magamról.

Rávetem magam, megpróbálom lenyomni, de nem megy. Kifulladásig birkózunk. Végül egymás mellé heveredünk. Kamijo elkezd kalimpálni a kezével és a lábával. Egy hóangyalt csinált.

- Lassan menjünk, megint megfázol – kászálódok fel.

- Jól van – sóhajt.

Felhúzom, és hazamegyünk. Forró zuhany után lerogyok a TV elé, és keresek valami értelmesnek mondható csatornát. Végül egy természetfilm mellett döntök. Vámpírom a konyhában ügyködik, de nem tudom mit. Kellemes illatok terjednek a lakásban. Bor, fahéj és még más fűszerek. Végül győz a kíváncsiság, és kimegyek hozzá.

- Mit csinálsz? – állok mögé.

- Nem rég olvastam a neten a forralt bor receptjét, gondoltam kipróbálom. Már ittam korábban, nagyon finom – mosolyog.

- Segítsek?

- Nem kell, mindjárt kész. De előszedhetnél két bögrét.

Bólintok, és eleget teszek kérésének. Előhalászok két bögrét, amit a kezébe is nyomok. Pár pillanat múlva már a nappaliban ülünk, kezünkben a forró itallal. Belekortyolok a borba, és elgondolkodva ízlelgetem.

- Mit szólsz? – kérdi reménykedve.

- Finom – bólintok.

- Tényleg?

- Igen.

Elvigyorodik, és miközben nézzük a filmet, elkortyoljuk a bort. Annyira belejövünk az italozásban, hogy még egyszer újra töltjük a bögréket. Végül kénytelen-kelletlen, próbálunk úgy tenni mintha dolgoznánk. Vámpíromnak hamar elfogy az ihlete, így a konyhába megy, és ott tevékenykedik. Egy idő után kimegyek az erkélyre cigizni, és friss levegőt szívni. Elgondolkodva figyelem a fehér világot. Egy fájdalmasan gyönyörű dal jut eszembe, és egy nagyon fontos személy. Daisuke. Ki kéne mennem hozzá, rég voltam ott. Az ünnepek is közelednek. Jövőhétvégén meglátogatom. Látnom kell őt.

Elhatározásomnak megfelelően itt vagyok a temetőben. Kamijo is kijött, de ő Jasmin Yout látogatja meg. Daisuke sírja előtt megállok, és végignézek a síremléken. Lesöpröm róla a havat, majd mécsest gyújtok, és elmormolok egy imát. Mikor végzek, fájdalmasan elmosolyodom.

- Ahogy múlik az idő, egyre jobban hiányzol. Nem igaz az, hogy az idő minden sebet begyógyít. Vagy csak az általad okozott sebre nem igaz ez. Nem tudom, de nem is ez a lényeg.

Magam se tudom pontosan miért, de elkezdem dúdolni az Ain’t afraid to die című számunkat, amit neki írtam. Nagyon nehéz, hangom el-elcsuklik. Könnyek égetik a szemem, de be tudom fejezni a dalt. Letörlöm a könnyeimet, és újra végignézek a kőtáblán. Kell pár perc, hogy teljesen lenyugodjak. Felállok, és mosolyt erőltetek magamra.

- Ne haragudj, de most mennem kell. Egy selyemvámpír vár rám. Amint lehet, újra eljövök hozzád. Tudod, hogy megy ez nálam… ég veled – és megyek.

A temető kapujában találkozom Kamijóval. Elég nyúzott, de rám mosolyog. Beülünk a kocsiba, és elhagyva a holtak birodalmát hazamegyünk.