26. fejezet

A fotelban elfészkelve olvasok egy verseskötetet, míg Kamijo a kanapén elnyúlva alszik. Mielőtt elmélyedhetnék a versben, az énekes motyogására figyelek fel. Hallom a hangját, de nem értem egy szavát sem.

- Ne… ne menj el. Ne hagyj egyedül, Jasmine – nyöszörög.

Kiesik a kezemből a könyv, a szívem kihagy több ütemet. Ezt jól hallottam? Tényleg Jasmine You-t hívta? Még mindig őt szereti? Akkor velem mi van? Csak játszott velem? De… az nem lehet. A szeme, a csókjai nem hazudhattak! Kimegyek az erkélyre, és cigire gyújtok, hogy lenyugodjak. Miért? Mit vétettem? Itt van az oly áhított zuhanás. Még hogy a vámpírok csak egyszer választanak párt! Még hogy Kamijónak én vagyok a párja. Egy nagy szart! Tudhattam volna a legelején, de nem tudtam. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Az ember álmában azt látja, amire vágyik. Én Kamijóval álmodtam, mert őt akartam. De ő…! Ő Jasmine-nel álmodik. Ezek szerint őt szereti, ő kell neki, nem én. Ha így van, miért csinálta ezt velem? Miért? Csak játszott. Tényleg egy angyalbőrbe bújt démon. Kaorunak igaza volt. Okkal féltett. Most már bánom, hogy nem hittem neki, mert igaza volt. Mindig igaza van. Elszorul a torkom, alig kapok levegőt, a könnyek égetik a szemem, de tartom magam. Leég a sokadik cigim. Benézek a lakásba, hogy alszik-e még. Már ébren van, és a polcokon lévő fényképeket nézi. Végül is… rengeteg kép van róla meg a basszerosról. Ha nem tette túl magát rajta, miért szórakozik velem? Ő kezdte ezt, nem én. Inkább hátat fordítok neki, és az utcát bámulom.

- Kyo – hallom nevem.

Halkan csukódik az erkélyajtó.

- Hm? – adom tudtára, hogy figyelek.

- Sokat aludtam?

- Nem, egy-két órát.

- Minden rendben? – érdeklődik.

- Ja, mi lenne? – vonok vállat.

- Ok nélkül még te se morogsz.

- Most ilyenem van.

Ellököm magam a korláttól, és bemennék, de elkapja a karom.

- Kyo. – Lágyan ejti ki a nevem.

Ettől a hangtól mindig ellágyulok.

- Mi a baj?

- Semmi, de tényleg – szabadítom ki karomat.

Bemegyek, szerzek egy füzetet, és egy tollat. Elfészkelem magam a fotelban, és írni kezdek. Maguktól jönnek a szavak. Kiírom magamból ezt a fájdalmat, hátha jobb lesz. Nem megyek el, nem futamodom meg. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha menekülnék. Kamijo bejön, és eltűnik a konyhában. A lakást hamarosan belengi a kávé illata. Mire lekészülök a szöveggel, a vámpír kezembe nyom egy bögre feketét.

- Mit írsz? – terpeszkedik a kanapén.

- Egy szöveget.

- Megnézhetem?

Vállat vonok, és átadom neki a füzetet. Párszor végigolvassa.

- Még mindig tömény fájdalom – teszi le.

- Ilyen vagyok, ezt tudhatnád.

- Nem akarsz valami boldogabbat írni?

- Akkor mindenki rajtam röhögne.

- Igaz, neked a védjegyed lett a fájdalom – csóválja meg a fejét.

- Igen – erőltetek egy mosolyt, ami inkább fintor.

- Nincs benned annyi fájdalom, mint gondolod, és írod.

- Nem hiszem.

- Pedig így van – villantja fel mosolyát.

Morogva megvonom a vállam. Máskor talán hinnék neki, de jelenleg inkább a képébe röhögnék, mert most csak keserűség mar belülről. A beszélgetést a mobilom csörgése szakítja meg.

- Mond – sóhajtom, mikor meglátom Kao nevét a kijelzőn.

- Utálhatsz, de jó lenne, ha írnál valamit, amit ki tudunk adni – tér a tárgyra azonnal.

- A turnén írtam – morgom.

- Az nem elég, és emlékezz vissza, hogy ki is dobtad egy részét. Szóval jó lenne, ha összeszednéd magad. A szöveg a te részed.

- Jól van már, ne sürgess. Ne hisztizz, lesz szöveg.

- Nem hisztizek.

- De, na megyek, csá – nyomom ki.

Még ez is. Komolyan mi jöhet még?

- Baj van? – kérdi lágyan Kamijo.

- Kaoru hisztis, gondolom havibajos már megint. Megyek, mert még dolgoznom kell.

- Ahogy gondolod – kísér az ajtóig.

Csöndben várja, míg összeszedem magam.

- Majd hívj – csókol meg.

Aprót bólintok, és megyek haza.

Ismét megy az írás. Egymás után jönnek a dalok, tele fájdalommal, és sötétséggel. Néhánynak írok zenét is, ha hallom a dallamokat. Kaoru örülhet, most adok neki legalább két albumnyi szöveget. A zene az csak ráadás, szóval leszállhat rólam. Nem vagyok ráhangolva. Nincs se hangulatom, se türelmem végighallgatni a prédikációját. Félek, hogy egy rossz szó, és behúzok neki, amit nem akarok. Most csak rá számíthatok. Megszólal a telefonom, a kijelzőn ott villog Kao neve.

- Mondd – szólok a készülékbe.

- Tudom, hogy már az agyadra megyek, de jó lenne, ha végre írnál valamit – mondja.

A „jó lenne, ha…” Kaorunál annyit jelent: „ha holnapra nem mutatsz fel valamit használhatót, szétrúgom a segged”.

- Nyugi, holnap lesz gyereknap – morgok.

Utálom, ha sürget. Ezt ő is jól tudja.

- Ha megint régi szövegekkel akarod kiszúrni a szemem, felrúglak műholdnak.

- Akkor arra gyúrjál még egy kicsit, mert újakat kapsz.

- Helyes.

- Sőt, extrát is kapsz.

- Mit csináltál? – szörnyülködik.

- Írtam pár zenét, szóval tessék örülni, és békén hagyni.

- Mi történt? – lepődik meg.

- Mert? Csak volt ötletem.

- Kyo, ismerlek. Csak akkor vagy ilyen termékeny, ha történik valami.

- Nem lehet csak úgy ihletem? – mordulok rá.

Kurva életbe, hogy ilyen jól ismer.

- Kyo…

- Hagyjuk, dolgom van – nyomom ki.

Félek, ha tovább beszélünk, kiszedi belőlem mi a baj. De ezt nem akarom. Nem akarom, hogy tudja, mert túl dramatizálná. Meg jönne azzal, hogy megmondta. Nem olyan nagy a baj, mint hiszi. Csak…, csak nem én kellek Kamijónak. De akkor miért nem mondja meg? Döntse el végre mit akar! Valamivel megkönnyebbülök, azzal, hogy kiírom magamból a fájdalmat. Az eddigi sötét, barátságtalan szoba újra otthonos, és megnyugtató. Jó szerető módjára átölel, és befogad. Minden eddigi sebem felszakad, futótűzként terjed bensőmben a fájdalom. Újra látom magam előtt Daisuke temetését, érzem a gyászt, és az űrt, amit maga után hagyott. A szövegek, amiket ezek az érzések szültek, tömény fájdalom, keserűség. Már fáj a kezem, mikor abbahagyom az írást. Körbe nézek a nappaliban, és fintorgok. Lapok, összegyűrt papírgalacsinok mindenhol. Na, igen, tipikus én. Sötétség és rendetlenség. A lakásomnak nevezett lyuk olyan, mintha egy cunami söpört volna végig rajta. Olyan, mintha a lelki állapotomat türközné. Kamijo rendet tett, és elkezdett valamit felépíteni bennem, de porig rombolt mindent. Életem négy tartóoszlopa mellé csatlakozott még egy, ami hamar összedőlt, ezzel alapjaiban megingatva mindent. A másik négy pillér megakadályozta az imbolygást, és az összeomlást.

25. fejezet

Minden jó dolog egyszer véget ér, így a szabadság is. Mivel Kamijónak be kell mennie a stúdióba, hogy felvegyék a következő albumot, így hazamegyek. Tudom, milyen ez az időszak, csak aludni jön majd haza. Felajánlotta, hogy maradjak, ha akarok, de inkább nem. Ismerem magam, nem tudnék sokáig rendet tartani, és a takarításhoz sem értek. Nem akarom, hogy hullafáradtan még takarítania kelljen. Mikor belépek a lakásomba, elhúzom a szám. Eddig fel se tűnt, mennyire személytelen, és… olyan tipikusan én. Sötétítők elhúzva, CD-k, ruhák, egyéb dolgok szanaszét, mintha egy tornádó söpört volna itt végig.

- Otthon, édes otthon – fintorgok.

Furcsa, eddig szerettem itthon lenni, jó volt, de most már nem annyira. Megszoktam a rendet, a tisztaságot, furcsa most ez a környezet. Annyira más. Míg Kamijónál olyan volt, mintha egy palotában laknék, ez a hely egy lyuk, ahhoz képest. Most zavar a mindent körülvevő, betöltő csönd. Fáradtan elnyúlok a kanapén, próbálok pihenni, lélekben felkészülni a munkára, és még valamire. Valamire, ami sokkal rosszabb, mint Kaoru rabszolga-hajcsárkodása. Maga, Kaoru.

Lélekben felkészülve megyek a stúdióba. Van egy olyan sejtésem, hogy nem lesz akkora szerencsém, hogy Kao elfelejtse, a foci utáni ivászatot. Ő még az elefántokat is megszégyeníti, az emlékezés terén. Mint mindig, most is én érkezem utoljára. Leader-sama sokatmondó pillantásokat küld felém, ebből tudom, hogy szünetben kínvallatásban lesz részem. Zene helyett összeülünk véglegesíteni az új album dalait, borítóját, miegyebét. Nekem mindegy, hogy mi kerül rá, mert csak énekelnem kell. Vajon Kamijóék, hogy haladnak? Már biztos készülnek a felvételek, és már túlesetek ezeken a macerákon. Mázlisták. Ha ezt tudom, ráértem volna még többet késni, vagy délre bejönni. Mire elaludnék, Toshi oldalba bök, mondván, elkészültünk.

- Ezt leadom, és kezdhetjük a felvételeket – mondja Kaoru és elmegy.

- Nagyon kómás vagy. Ennyi dolgod volt a pihenő alatt? – vigyorog Dai.

- Tudod, sok erőt felemészt a semmittevés – sóhajtok fel.

- Na, de ennyit?

- Képzeld.

Toshi kezd arról magyarázni, hogy ő mivel töltötte a szünetet. Nagyjából mindenki ugyanazt csinálta, elutazott a szüleihez. Csak én maradtam otthon. Bár… nem egészen, mert nem a saját lakásomon voltam. Míg nála voltam, feltöltődtem energiával, ami azonnal szertefoszlott, amint visszamentem a saját lakásomra. Kao visszajön, kijelenti, hogy ideje ebédelni. Toshi és Die versenyt futnak a büfébe, én is mennék, de Kaoru nem engedi.

- Nem jöttök? – kérdi Shin.

- Mindjárt, van egy kis beszédem Kyoval – mondja Kao.

Dobosom csak bólint, és kimegy.

- Mondjad, ne kímélj – sóhajtok lemondóan.

- Na, kezdj mesélni – fonja össze karjait.

- Ne kezd, nem vagyok gyerek.

- Ne térj ki. Együtt vagytok?

- Igen, együtt. Azon a nagy bulin jöttünk össze, de ezt már mondtam.

- Tudom, de ugye tudod, hogy nem igazán örülök?

- Mert? Mi bajod van?

- Féltelek. Tudom milyen vagy, mikor csalódsz, és ezt akarom elkerülni. Nem olyan rég Toshi miatt voltál idegroncs.

- Az más! Össze sem lehet hasonlítani ezzel!

- Lehet, de ha az a fickó szórakozik, akkor mi lesz? Padlóra küld, és kanalazhatunk fel, vagy még rosszabb. Nem akarlak a pszichiátrián látogatni. Ezt ne kérd tőlem.

- Miattam nem kell oda menned - jegyzem meg.

- Kyo… - nem sok jót ígér a hangja.

- Kérlek, ne kezd, Kao, nem akarom, hogy ellenem fordulj.

- Nem fordulok ellened, épp védeni próbállak, ha engednéd.

- Kedves, de most nem a védelmed, hanem a támogatásod kell.

Idegesen megdörzsöli az arcát, leül a fotelba.

- Mi lesz, ha ez kiderül? – tereli a témát.

- Nem fog – makacskodom.

- De ha mégis.

- Azon ráérünk akkor agyalni.

- Kami-sama – dől hátra, és sóhajt lemondóan.

- Hé, nyugi, nem lesz gáz – lépek elé.

- Remélem.

A térdére támasztja a könyökét, tenyerébe temeti az arcát. Most nagyon kikészítettem. Ritkán látni így. Elé lépek, a mellkasomhoz húzom a fejét és rátámasztom az állam.

- Ne aggódj ennyire – mondom.

- Csak ne legyen baj. Tartom a hátam, amíg tudom, de félek, nem elég szélesek ehhez a vállaim.

- Akkor itt vagyok, segítek neked.

Morog valamit, de nem értem. Egy ideig így maradunk, majd feláll.

- Menjünk enni, éhes vagyok.

Pár lépéssel lemaradva követem. Tudom, nem boldog, de majd megbékél. Ha nem, így járt. Csak mert neki nem tetszik, nem hagyom el a vámpírt. A nap további részében, Kao nem szól hozzám, látszik, hogy próbálja megemészteni a hallottakat. Ha nem is fog teljesen megbékélni a helyzettel, elfogadja, és a háttérben marad. Mint mindig, ha kell, előlép és segít. Folytatjuk a próbát, mint mindig, késő estig bent maradunk. Mikor már megyünk haza, megnézem a telefonom, egy nem fogadott hívásom van Kamijótól. Felhívom, remélem, még ébren van. Elvégre, a vámpír éjszakai lény.

- Hm? – morog.

- Felébresztettelek? – kérdem.

- Igen, ezek szerint most vetted észre, hogy hívtalak.

- Igen, miért kerestél?

- Hogy tudnánk-e majd valamikor találkozni.

- Felőlem bármikor. Ha akarod most is átmehetek.

- Jó lenne, de holnap hajnalban kezdünk.

- Mert?

- Klipforgatás lesz egész héten – ásít egy nagyot.

- Akkor nem látlak – fintorgok.

- Sajnos. De ha minden igaz, Pénteken végzünk, aznap aludni fogok. Szombaton átjössz?

- Megbeszéltük.

- Oké, viszont alszom, majd hívlak.

Mosolyogva bontom a vonalat. Jó volt hallani álmos hangját. Így se hallottam még.

24. fejezet

Reggel a nap sugaraira kelek. Morcosan fordulok a másik oldalamra, hogy Kamijo arcával találjam szembe magam. Olyan ártatlan, mint egy angyal. Elmosolyodom, és kimászom mellőle. Meglepem egy reggelivel. Nagyjából kiismerem magam a konyhában, szóval nem lesz gáz. Felteszem főni a kávét, jöhet a reggeli. Mivel főzni nem tudok, nem akarom felgyújtani a konyhát, így maradok a szendvicsnél. Mire elkészülök, a kávé is kész. Két erős kar kulcsolódik a derekamra, és egy puha ajak a nyakamra.

- Felkeltél? – mosolyodom el, megborzongok.

- Igen, mert nem voltál mellettem.

Megcsóválom a fejem, megfordulok ölelésében.

- Ülj le, kész a reggeli – mondom.

Lop egy csókot, majd leül. Elé teszem a szendvicset, a kávéval együtt. Csöndesen megreggelizünk, aztán elmosogat. Ahogy elnézem őt, egy furcsa gondolat kezd egyre inkább kikívánkozni belőlem.

- Válaszolnál egy kérdésemre? – bukik ki belőlem.

- Persze, amit csak akarsz – ereszt meg egy mosolyt.

- Tudom, már megbeszéltük a bizalom kérdését, de miért nem egy nővel kezdesz? Miért velem? Miért engem választottál?

- Nem én választottalak. Téged nekem szántak.

- De miért engem? Áruld el!

- Azt nem tudhatom. Nem tudhatjuk sose, hogy kit választanak nekünk az égiek.

- De miért nem egy nő? Vagy a férfiakat szereted?

- Ezen még nem gondolkoztam, de nem tartom magam melegnek. Volt régen kapcsolatom nőkkel, de nem volt az igazi. Később rátaláltam Jasminere. Vele jobb volt, mint bármelyik, korábbi kapcsolatom.

Erre elhúzom a szám, nagyon rosszul esik ezt hallani.

- Igazából, sose érdekelt igazán, a nemi beállítottságom. Mindig a szívemre hallgattam, az ilyen kérdésekben. És veled mi a helyzet? Te minek tartod magad?

- Biszexnek. A férfiakkal csak egyéjszakás kalandjaim voltak, kapcsolatom eddig csak nőkkel volt.

- Akkor miért vagy még velem, ha nem kellett pasi hosszútávra? – kérdezi kissé sértett hangon.

- Mert nem éreztem irántuk semmit. Csak szex volt. Veled más a helyzet.

- Mégpedig? Miben különbözöm, a többitől?

Türelmesen vár, rágyújt egy cigire.

- Szerinted? Nem nyilván való? – térek ki a válasz elől.

- Mondd ki! Hallani akarom!

Makacsul hallgatok. Nem akarom kimondani. De miért? Miért nem merem? Ő már, ha nyíltan nem is, de kimondta, hogy fontos vagyok neki. Legyek én, aki először kimondja? Talán…

- Mert… - veszek egy mély levegőt. – Fontos vagy nekem.

Nem felel, csak lágyan elmosolyodik. Feláll, mellém lép, és az asztalra támaszkodik. Államnál fogva maga felé fordítja a fejem, és lágyan megcsókol.

- Mertem remélni – suttogja.

- És te? Halljam!

Ha már velem kimondatta, az a minimum, hogy ő is megteszi.

- Nem egyértelmű?

- Mondd ki! Tudni akarom!

Elmosolyodik, magához húz egy csókra. Felhúz a székről, átkarolom a nyakát. Két kezével közre fogja az arcom, elválik tőlem, és csillogó szemekkel pillant rám.

- Ez nem elég? – kérdi, bársonyos hangon.

- Nem, nem elég.

- Telhetetlen vagy – és ismét ajkaimra marna, de elhajolok.

- Ezzel nem kenyerezel le. Ez nem elég.

- Szeretlek – suttogja ajkaimnak, most már hagyom, hogy megcsókoljon.

Végre kimondta. Igaz, kis rásegítéssel, ugyan, de végre kimondta!

Mivel mára nincs semmi program, és még szünet van, így átvonulunk a nappaliba, ő betesz valami zenét, hogy tudjon szöveget írni, én a laptopot szedem elő, füles a fejemre, zene, és kezdődjék a munka. Néha rápillantok Kamijora, de elmélyülve ül a fotelban, nagyon gondolkozik. Mikor elkészül, újra elolvassa, amit írt, majd egy fintor kíséretében összegyűrve elhajítja valahova.

- És még nálam van kupi – kuncogok.

- Néha én is megengedhetem magamnak a trehányságot.

- Ez célzás akart lenni? – kérdem gyanakodva.

- Nem, meg se fordult a fejemben.

- Na persze – visszaveszem a fülest, folytatom a munkát.

Nincs sok ötletem, így a szövegírást hagyom, inkább a zenével próbálkozom. Van egy csomó irományom, aminek még nincs zenei aláfestése, hát próbálok összehozni valamit. Megtalálom az egyik régi írásom, amihez nem találtunk zenét. Pont most kezdődik egy pörgős X Japan szám. És meg van az isteni szikra! Köszönöm Toshi, köszönöm X! Nem véletlenül vagytok a kedvenceim, mert ti aztán tényleg tudtok! Ha valaki megkérdezné, hogy szerintem melyik a legjobb japán banda, gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy az X Japan. Órákon át dolgozom, megírom az összes zenesávot, még a dobot is. Nehéz lesz, de Shinya megcsinálja. Az ő szavaival élve: „Ha Yoshiki-sama meg tudja csinálni, akkor én is”. Kaoru is elégedett lehet, mert látja majd, hogy nem ültem, és meresztettem a seggem a pihenő alatt. Egy fáradt sóhaj kíséretében kiveszem a fülest a fülemből, és hátra dőlök.

- Kész vagy? – ül mellém Kamijo, és kezdi masszírozni a vállam.

- Igen, végre két év után kapott zenét egy dalom.

- Ügyes vagy.

- És te hogy haladsz?

- Két szöveg, de fogalmam sincs, milyen zene legyen alá.

- Megmutatod?

- Egy feltétellel, csak ha te is.

- Megbeszéltük.

- De mindenekelőtt, együnk.

- Van valami kaja?

- Itthon nincs, de tudok egy helyet, ahol finomat főznek.

Vigyorogva vesszük a cipőt, a farmerkabátot, és már megyünk is. Igazán jó úgy dolgozni, hogy mellettem van. Nagy meglepetésemre, nem egy elegáns étterembe visz, hanem a sarki gyorsbüfébe. Valahogy nem illik ide, hozzá inkább valami puccos, méregdrága étterem passzol, nem egy ilyen olcsó, semmilyen jellegű, kicsi kajálda. Mindig meglep. Ott, helyben vacsorázunk, látszik rajta, hogy szereti a helyet, és mint kiderül, ismerik már. Fura egy fazon, de épp ezt szeretem benne.