15. fejezet

Ide is tett néhány gyertyát, így látok valamit. Hálás vagyok a sötétségnek, legalább nem látszik annyira, hogy áll a farkam. Csak az kéne még, hogy észrevegye! A büdös életben nem magyaráznám ki magam. Lekapkodom a ruháimat és beállok a zuhany alá. Megengedem a csapot és hagyom, hogy a hűvös cseppek lehűtsék felhevült testem. Sajnos nem segít, férfiasságom továbbra is fájón lüktet.

- A picsába! – nyögök fel halkan, mikor ujjaimmal megérintem.

Nem tagadhatom, megkívántam azt a férfit. Szinte érzem, ahogy ujjaival végigsimít a bőrömön, amitől bizsergés fut végig a gerincem mentén. Lehunyom szemem, magam elé képzelem gyönyörű arcát, karcsú, izmos testét. Mintha érezném bőre illatát, teste melegét. Ujjaim bilincsébe zárom kőkemény férfiasságom, mire jóleső sóhaj tör fel belőlem. Végignyalok kiszáradt ajkaimon, és próbálom elképelni, hogy az ő ajkait érzem az enyémeken. Szabad kezemmel megtámaszkodom a falnál, míg tovább kényeztetem magam. Nem ujjaim mozognak férfiasságomon, hanem az ő ajkai. Ha lehet, még jobban felizgat a gondolat, hogy előttem térdel, rajtam dolgozik. Nem tudok magamban tartani egy nyögést. Testem megrázkódik, de még nem érem el a csúcsot. Zihálásom nyögések váltják fel, ahogy fokozom a tempót. Nem kell sok, és egy fojtott nyögéssel, és Kamijo nevével az ajkamon jutok el a csúcsra. Zihálva rogyok a zuhanytálcába, nézem a lefolyóban eltűnő vizet. Régen volt már, hogy valakit az ágyamba vittem, de ez… hihetetlenül jó volt. Remegő lábakkal próbálok felállni, ami sikerül is. Gyorsan lefürdök, elzárom a csapot és megszárítkozom. Remélem, nem hallott meg, mert nekem végem. Már most, el akarok süllyedni szégyenemben. Felveszem a gatyát, amit itt hagyott és a lehető leghalkabban kilépek a fürdőből. A vámpír most az ablaknál áll, és nézi a város fényeit.

- Szerinted is gyönyörű? – kérdi, felém se fordulva.

- Igen – állok mellé.

Remélem, nem hallotta mit műveltem a fürdőjében, mert akkor tuti minimum megöl, vagy megundorodik tőlem, amit nem akarok. Akkor inkább öljön meg.

- Tudod, elég furcsa, hogy az ember azt hiszi, mindent tud és mindenható, pedig nem így van. Törékeny és esendő, ahogy te mondtad.

- Hova akarsz kilyukadni?

Nem igazán értem a gondalt menetet.

- Sokan azt gondolják, hogy a nagy és erős embereknek senki sem tud ártani. Mindig elfelejtik, hogy akármilyen erős lehet a test, ha a lélek gyenge. Az ember lelke a legsebezhetőbb, még ha ezt nem tudja.

- Igen.

- Az ember azt hiszi, hogy az, akit bálványoz, az halhatatlan, nem történhet vele semmi sem. Pedig nem így van. Mi is halandók vagyunk, esendőek. Mindig olyanokat veszítünk el, akikről azt hisszük, örökre velünk lesznek. Te veszítettél el ilyen embert?

- Igen, a legjobb barátomat. Megbeszéltük, hogy találkozunk, de nem jött el. Később tudtam meg, hogy egy balesetben meghalt.

- Szörnyű elveszíteni egy barátot.

- Igen.

- Én is elveszítettem, akit szerettem. Évekig éltem együtt Jasmine Youval boldogan. Azt hittük, hogy minden jó lesz, boldogan élünk, mint a mesékben. De az élet közbe szólt, és elveszítettem őt. Még most is fáj a seb, amit maga után hagyott.

Csillogó szemekkel beszél, mintha nem lennék itt.

- Miért mondod ezt el nekem? – kérdezem komor hangon.

Tényleg nem értem, ez nem rám tartozik, semmi közöm hozzá. Valahol örülök neki, de ugyanakkor fáj is, mert tudom, hogy még mindig szereti, és övé a szíve. Kár volt remélnem, hogy megkaphatom őt. Bár… jobb is, hogy most derült ki, mint mikor már jobban beleszeretek. Most még túl tudom tenni magam rajta, de később… már nem hiszem.

- Nem tudom, úgy érzem, megbízhatok benned. Te is elmondtál nekem sok személyes dolgot. Gondoltam, ezzel viszonzom. Elvégre barátok vagyunk, nem? – ereszt meg egy barátságos mosolyt.

Én is viszonzom a gesztust. Igen, barátok vagyunk. De önző vagyok, mert nekem nem a barátsága kell, hanem Ő. A szívét és a lelkét akarom. De úgy tűnik, ezt ő nem tudja, nem veszi észre. Ezzel jobban kínoz, mint eddig bármi. Tényleg egy szörnyeteg. A látszat olyan, mint egy földre szállt angyal, tiszta és ártatlan, de a felszín alatt egy szörnyeteg, mely élvezettel kínozza azt, aki a csapdájába esik. Nem akarok szenvedni, de túl gyenge vagyok a szabaduláshoz. Szükségem van rá, szeretem, még ha ez őt nem érdekli.

- Tele vagy titkokkal – jegyzem meg halkan.

- Mire gondolsz? – fordul felém.

- Ha beszélsz is személyes dolgokról, a sajátjaidról, akkor is rengeteg kérdésem marad. Érdekel, hogy miért értesz velem egyet, mikor az emberek csak hülyének néznek, és rám hagyják, mondván: Ez Kyo, ő ilyen. Belőled nem néztem volna ki, hogy ilyen elvont is tudsz lenni.

- Nem hiszem, hogy elvontak lennénk, csak olyanokat tapasztaltunk, amit kevesek. Olyanokkal találkozunk a munkánk során, ami megmutatja, hogy milyen is az ember valójában. Mert csak mi látjuk, milyen, ha az embert a pénze, meg a hírneve miatt kihasználják. Aki ilyet nem tapasztalt, az el sem tudja képzelni, milyen érzés. A rajongók azt hihetik, hogy naponta mást viszünk az ágyunkba, hogy bárkit megkaphatunk, és hogy ez milyen jó. Pedig nem az, egyáltalán nem jó. Az a kapcsolat, ahol nem kölcsönös a szeretet, az nem ér semmit. Egy kapcsolat számomra a bizalmon és a kölcsönös vonzódáson alapul. Ha egyik nincs, ott nincs semmi.

Bizalom? Igen, bizalom, hogy tudunk-e bízni valakiben annyira, hogy magunk mellé fogadjuk.

- Te mersz még bízni az emberekben? – nézek a szemébe.

Nem értem, miért kérdezem ezt, talán mert reménykedem. A szívem erre a férfira vágyik, őt akarja mindennél jobban. Türelmetlenül várom, hogy átgondolja a választ, és elmondja.

- Szánalmasnak fogsz tartani, de igen. Még bízom – húzza el ajkait.

Nagyot dobban a szívem. Ezt a választ akartam hallani.

- Nem vagy szánalmas – mondom.

- Eddig az ilyen embereket annak tartottad.

- Te nem vagy az.

- Kivétel vagyok? Miért?

- Az nem számít – durcásan elfordulok.

Őt sose tudnám szánalmasnak nevezni, még gondolni se.

- Hülye kérdés, de te még bízol?

- Az lényegtelen – fordítom el a tekintetem.

Nem tudok a szemébe nézni. Ha azt teszem, elárulom magam. Képtelen vagyok hazudni neki. Nem kell tudnia, hogy igen, mert csak egy valakiben bízom – a bandát kivéve – mégpedig benne.

- Áruld el – mosolyogva néz a szemembe.

Ez nem lesz jó, gyerünk Kyo, találj ki valamit.

- Nem lényeg – hagynám ott, de elkapja a karom és visszahúz.

- De az. Én is válaszoltam, akkor te is. Kíváncsi vagyok – áthatóan vizslat.

- Igen, még reménykedem – ismerem be -, de csak nagyon kevesekben.

- Kikben?

- Akik megérdemlik.

Kiszabadulok fogságából, tüntetőleg elnyúlok a kanapén. Betakarózom, úgy teszek, mintha aludnék. Kuncogva elköszön, és ő is nyugovóra tér. Beszélgetésünkön agyalok, míg el nem ér az álom.

14. fejezet

Még mindig. Ahányszor ehhez a férfihoz jövök, elvesztem az önbizalmam és ideges leszek. Tisztára, mint egy tini-ribi, aki látja a példaképét. Én viszont nem vagyok az! Én Kyo Warumono vagyok, a Dir en Grey énekese. Idegesen igazgatom farmeromat és mélyvörös ingemet. Ha vele találkozom, nincs pofám szakadt nadrágban és pólóban megjelenni. Rajta minden jól mutat és elegáns, talán még a szemeteszsák is. Hihetetlen és ugyanakkor rohadt idegesítő. Komoly kisebbségi érzésem van mellette, nem csak a magassága miatt. Ő gyönyörű és tökéletes, mint egy régmúltból szalajtott elkényeztetett ficsúr. Mindig is utáltam az ilyet, erre tessék! Pont egy ilyen alakba szeretek bele. Ennél szánalmasabb már nem is lehetnék. Undorító, hogy még reménykedem abban, hogy boldog lehetek. Pedig azt hittem, már felhagytam a bizakodással. De úgy tűnik mégsem. És ezt Kamijo hozta ki belőlem. Gyűlölöm azért, mert felébresztette a mély kómába száműzött érzéseimet – és reményemet -, ezzel lerombolva azt a védőburkot, amit magam köré vontam. Elérte, ami másoknak – kivéve a bandámat – lehetetlen volt. Mellette nem tudom magamon tartani az érzéketlenség kemény maszkját, ha vele vagyok, önmagam lehetek. Utálom ezt a férfit!

- Kyo, gyere be! – tárul fel a „herceg” birodalmának kapuja.

- Szia! – motyogom.

Leveszem és felakasztom a bőrkabátom és leveszem a cipőm. Ráemelem tekintetem. Egy fekete farmert és sötétkék inget visel. Szőkés haja most is szénakazlat megszégyenítően kusza.

- Jókor jöttél, most lett kész a vacsora – fordul vissza a konyhaajtóból.

Követem és próbálom nem a seggét bámulni. Menj a picsába a szűk nadrágoddal együtt. Lépései nyomán lágyan ring a csípője. Ez rosszabb, mint mikor Shini riszálta magát.

Bemegyünk a konyhába és leülök az asztalhoz. Tésztát főzött tengergyümölcseivel. Nem csak jó énekes, de főzni is jól tud. És ha ez nem lenne elég, még bort is nyit, mondván, így finomabb az étel. Ha nem tudnám, hogy nincs köztünk semmi, azt hinném, hogy randizunk. Az igazat megvallva, nem rossz a fickó. Sőt, igen csak vonzó. Sok nő biztos bármit megtenne, hogy a kegyeibe férkőzzön. Én meg abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy vele vacsorázhatok. Hihetetlen.

- Ízlik? – töri meg a csendet Kamijo.

- Igen, nagyon.

- Akkor jó.

- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.

- Sok mindent nem tudsz még rólam.

- Jó lenne megtudni a titkaidat.

Sokatmondóan elmosolyodik. Megpróbálok valamit kiolvasni a tekintetéből, de képtelen vagyok rá. Teljesen magával ragad ez a kék tekintet. Zavarba jövök, így inkább az evésre koncentrálok. Kamijo kuncog, és nem firtatja a dolgot. Vacsora után egy üveg bor és két pohár társaságában átmegyünk a nappaliba. Alig ülünk le és nyitná ki Kamijo a bort, mikor hatalmasat dörren az ég. Ugrom egy jó nagyot.

- Ne félj – vereget hátba nevetve az énekes.

- Nem félek! – mordulok rá.

Nem kell sok és akkorát villámlik, hogy nappali világosság lesz a szobában. Szinte azonnal elkezd zuhogni az eső és folyamatosan dörög.

- Így, hogy a picsába megyek haza? – kérdezem és kinézek az ablakon.

- Sehogy, maradj itt éjszakára – lép mögém és bámul ki a sötétbe.

Igaza van, ilyen időben lehetetlen elindulni. Az orromig se látok a viharban. Szinte végszóra kurva nagyot villámlik és elsötétül a szoba.

- Na ne! Mi jöhet még? – szörnyülködök.

- Hozok gyertyát – és már megy is.

Addig visszabotladozok a kanapéra. Néhány perc múlva megjön egy rakat mécsessel. Segítek neki meggyújtani párat és szétszórni a lakásban.

- Tényleg maradhatok? – nézek rá.

- Persze, én mondtam. Meg nem engednélek el.

- Kösz.

Megereszt egy mosolyt. Most, ilyen romantikusnak mondható, gyertyás félhomályban még csábítóbb, mint eddig. Nyelek egy nagyot, hogy benedvesítsem kiszáradt torkomat, de nem sokat segít. Ilyen hangulatvilágításban teljesen más a lakás. Olyan, mint ő, titokzatos, különleges. Hirtelen a semmiből egy pohár jelenik meg a szemem előtt.

- Így elég kellemes – mosolyog a vámpír.

- Mire gondolsz? – ülünk le a kanapéra.

- Ezzel a hangulatvilágítással.

- Igaz, teljesen más, de tetszik.

Barátságosan elmosolyodik. Kellemes beszélgetéssel töltjük az időt, csak néha a mennydörgés emlékeztet arra, hogy kint vihar tombol. Késő este ágyaz meg nekem a kanapén. Kíváncsian sétálgatok a nappaliba, még nem tudok aludni. Eddig fel se tűnt, hogy rengeteg kép van Kamijoról és a basszerosukról. Az egyik képen egymást ölelve mosolyognak a kamerába. Elszorul a torkom. Ha még mindig kint vannak a képek, biztos nem tette túl magát a dolgon. De nem hibáztatom, én se dolgoztam fel teljesen Daisuke halálát. Egy barát elvesztése, mindig szörnyű.

- Mész fürdeni? – kérdi Kamijo, mikor már a bor is elfogyott.

- Menj csak.

Elvonul a fürdőbe és lefürdik. Tovább nézegetem a fényképeket és valami furcsa érzés kerít hatalmába. Nem tudom mi ez, de kellemetlen. Főleg, ahogy elnézem a mosolyukat, látszik, hogy boldogok. Még nem láttam szívből mosolyogni az énekest, de jó lenne, ha többet tenné ezt. Nem csak a hangja, a pillantása, de még a mosolya is csábító. Hogy lehet valaki ilyen? Ez nem ember, nem lehet az.

- A Versailles-i kastélyban készült. Egy turné alkalmával fotóztak ott minket – szólal meg mögöttem.

Ugrom egyet ijedtemben és fordulok felé.

- Ne ijesztgess – mordulok rá.

Megereszt egy mosolyt, de ez nem olyan, mint a képeken. Ez üres, érzelemmentes, míg a másikban vannak érzelmek, szerelem. Még nem engedte el Jasmine Yout. Ezek a sebek sose gyógyulnak be teljesen, én már csak tudom. Nem kellett volna megfordulnom, mert szembe találom magam csupasz mellkasával. Egy szál alsóban ácsorog mögöttem. Bennem akad a lélegzet, ahogy végignézek porcelán bőrén, vékony, de izmos testén. Láttam már egyszer így, de most teljesen más. Ebben a gyertyafényben teljesen máshogy fest. Olyan természetfeletti, akár csak ő maga. Ahogy megmozdul, izmai lágyan hullámzanak elefántcsont bőre alatt. Csodálatos látványt nyújt. Ahogy tekintetemmel egyre jobban felfedezem testét, érzem, hogy kezd egy helyre áramlani a vérem, kiszárad a szám és légzésem felgyorsul.

- Mész tusolni? Készítettem ki neked törülközőt. A kék az, és egy melegítő nadrágot is odatettem – fordul felém.

- Persze, kösz – szinte menekülök a közeléből.

13. fejezet

Kialvatlanul ébredek. Egy kávé sikeresen észhez térít és kezdhetem a napot. Csak pár óra és találkozhatok Kamijoval. Visszhangzik a fejemben az, amit tegnap Kaoruval beszéltem. Este is alig bírtam aludni, mert annyit agyaltam. Könnyen lehet, hogy beleszerettem az énekesbe, mert most is azt érzem, mint évekkel ezelőtt, Atsukoval kapcsolatban. Igaz, még nem annyira, de hasonlót. Furcsa, mert a vonzódás és esetleges szerelem érzetével keveredik egy másik, egy sokkal baljósabb, a félelem. Félelem, attól, hogy Kamijo ellök magától, hogy csalódnom kell benne is. Nem tudom, hogy bírnám azt ki. Talán egy üvegvázához tudnám hasonlítani magam, ami minden csalódástól darabokra tört, de a szilánkokat a remény még egyben tartja. A fájdalmak sora után, egyre nehezebb volt egyben tartani a darabokat. Ha megint eltörik, kétlem, hogy újra össze tudnám rakni. Régebben nem tudtam, de most mást igen, hogy négy embernek köszönhetem, hogy a váza egyben van. Ők: Kaoru, Die, Toshiya és Shinya. Az ő arcuk lebegett minden ilyen alkalommal az arcom előtt. De most egy új, eddig nem látott alak kezd körvonalazódni. Ez pedig Kamijo.

Mikor beérek a próbára, Kaoru sokat sejtően elmosolyodik, amit a többiek nem vesznek észre. Csak az kéne! Végre kezdjük a zenélést, ez megszabadít minden gondomtól. Majdnem délig dolgozunk.

- Srácok! Menjünk, vagy elkésünk – szól Shini.

- Mire gondolsz? – fordul felé Die.

- Mindjárt dél van.

- Oké, siessünk! – ugrik fel Totchi.

Összeszedjük magunkat és leliftezünk. Nem kell sokat várni az épület előtt, hamar megjön a fekete furgon.

- Pattanjatok be! – int Yuki.

Nem kell kétszer mondani, beszállunk.

- Baromi hideg van – dörzsölgeti a kezét Die.

- Nekem mondod? – morog rekedten egy bebugyolált alak.

Jobban megnézve elég mókás. A sálat egészen a szeméig felhúzta, összehúzva magát ül mellettem.

- Meg ne fagyj – nevetek rá.

Nagyon csúnyán néz rám.

- Ne piszkáljátok. Minden évben eljátssza ezt – néz hátra Teru.

- Nem tehetek róla, hogy könnyen megfázom – morog az énekes.

Furcsa így hallani az énekes hangját. Most nem olyan elbűvölő, hanem karcos és minden varázslat kiveszett belőle.

- Hova megyünk? – néz hátra a visszapillantóban a sofőr.

- A King Sushi-ba – navigál Kaoru.

- Akkor indulás! – vezényel Hizaki.

Pár perc alatt elérünk az étterembe és kikászálódunk a kocsiból. A kajáldában kellemes meleg fogad, és Kao vezetésével elfoglaljuk az egyik nagyobb asztalt. Kamijo kibontakozik nagykabátjából és sáljából. Jobban megnézve, nem tudnám megállapítani, hogy beteg. A többiek megrohamozzák a pultot, hogy megszerezzék az ebédjüket. Kamijo a torkához kap és masszírozni kezdi.

- Minden oké? – kérdezem.

- Persze, jól vagyok, csak a torkom gyulladt be.

- Mit csináltál?

- Hideg sör – fintorodik el.

Együtt indulunk az ételpulthoz és megnézzük a választékot. Hamar sorra kerülünk, fizetés után visszamegyünk a többiekhez a megrakott tálcával.

- Egy pillanat – és Kamijo visszamegy a pulthoz.

Valamit beszél a nővel, majd egy gőzölgő teával jön vissza.

- Kell a meleg tea – mosolyog ránk.

- Meséljetek, mi van veletek! – veti fel Toshi.

- Nem sok. Úgy volt, hogy forgatunk és készülünk egy új albumra, de ez az okos, hazavágta a torkát – tettet bosszúságot Yuki.

- Ha tovább piszkálsz, megeszlek – „fenyegetőzik” az énekes.

- Most eszel, még neked se lehet akkora étvágyad.

- Csak a vértől lakom igazán jól, úgyhogy nagyon vigyázz.

- Ezt inkább ne nyilvános helyen – szól közbe Hizaki.

- Na igen, azonnal elkapnának gyilkosságért. És bajos lenne eltűntetni a hullát – morfondírozik a vámpír.

Yuki megcsóválja a fejét és folytatjuk az evést. Megbabonázva figyelem könnyed mozdulatait, hívogató ajkait, és fel-lemozgó ádámcsutkáját. Hosszú idő után jó végre újra látni. Nem sokat változott, szinte semmit. Most, hogy újra itt van, melegség járja át a szívemet, és boldog vagyok.

- Ne bámuld ilyen feltűnően – súgja Kao és a bordáimba könyököl.

Senki nem vette ezt észre.

- És veletek mi van? – mosolyog rám Kamijo.

- Nem sok, lassan ki kell találnunk, mi legyen a következő albumon – vonom meg a vállam.

- Mit fogtok csinálni, míg Kamijo nem tud énekelni? - kérdi Totchi.

- Semmit, pihenünk – vigyorog Hizaki.

- Addig örüljetek, majd bepótoljuk – vigyorog az énekes.

- Inkább egyetek – sóhajt Yuki.

Mindenki így tesz. Viszonylag csöndesen fogy az ebéd.

- Mit szólnál megint egy nagy beszélgetéshez? – bök oldalba Kamijo.

- Mikor?

- Holnap?

- Hányra menjek?

- A szokott idő.

- Oké.

Mosolyogva bólintok, mire ő is megajándékoz lehengerlő mosolyával. Örülök, hogy végre tudok vele beszélni. Egy órát még elücsörgünk, mikor a fiúk kitalálják, hogy hoznak maguknak sört. Az énekes marad a teájánál. Nem tudom hogy hozták össze, de szinte mindre egyszerre jött rá a vizelhetnék, míg Kao, Die és Yuki elmennek cigit venni. Kamijo Hizaki söréért nyúl és jól meghúzza.

- Ez legyen a mi titkunk – mosolyog.

- Oké.

Pár perc múlva mindenki visszajön. Hizaki azonnal észreveszi, hogy kevesebb alkohol van a poharában, mint volt. Gyilkos pillantást vet az énekesre. Kamijo ártatlan képet vág és mosolyog.

- Hülye – csapja tarkón az énekest.

Mindenki kineveti őket. Az étkezés végeztével búcsút intünk egymásnak és mindenki megy a maga dolgára.

12. fejezet

Az idő szinte repül, észre se vesszük mennyire. Főleg olyankor, mikor nagyon várunk valamit. Észre se vettem, már Csütörtök van, és lassan vége a próbának is. A többiek párszor tettek megjegyzést arra, hogy a szokottnál is jobban el vagyok varázsolva. De mivel ez nem akadályoz a munkában, nem zavarja őket.

- Kyo, beszélhetnénk? – áll mellém Kaoru, mikor már készülődünk haza.

- Persze, mondjad – ülök le a kanapéra.

- Mi van veled mostanában? – telepszik a fotelba.

- Mire gondolsz?

- Míg csak négyen voltunk, azt a részt már megbeszéltünk. Ám mióta Totchi visszajött, változtál.

- Nem értem hova akarsz kilyukadni.

- Ne tedd a hülyét! Addig utáltad a Versaillest, most meg jóban vagy velük. Ismerlek és ez szokatlan nálad. Mi történt?

- Mielőtt Toshiya visszajött volna, este elmentem inni és rohadtul berúgtam. Kamijo leült hozzám és ő vitt haza. Azt mondta, hogy mindenfélét összehordtam neki, de egy szavamat se értette. Megadta a számát és a címét, hogy majd ezt beszéljük meg. Így lett, átmentem hozzá és tisztáztuk a dolgokat.

- Milyen dolgokat?

- Azt hittem, hogy be akarja venni Toshit a bandájába, de ez eszébe se jutott.

- Aha, és aztán?

- Többször összeültünk beszélgetni egy sör társaságában. Nem tudom miért, de szinte mindent elmondtam neki. Átjutott a védőburkomon.

- Biztos jó ötlet ennyire megbízni benne?

- Érzem, hogy bízhatok benne, hogy nem árulna el. Ne kérdezd miért, mert én se tudom.

Rosszallóan megcsóválja a fejét.

- Nem igazán örülök ennek.

- Mert?

- Nem akarom, hogy megint pofára ess.

- Nem is akartam megnyílni neki, de egyszerűen… megtörtént. Talán azért, mert sose kérdezett olyat, ami tolakodónak tűnhet, hagyta, hogy akkor mondjam el, amikor én akarom. Mikor beszéltünk, akkor sem semmit mondó dolgok kerültek szóba, nem csak a zene, hanem mély érzések is. Megértette, hogy miért viszonyulok úgy az emberekhez, ahogy. Igaz, nem teljesen értett egyet, de elfogadta és felfogta. Talán azért értjük meg egymást igazán, mert ő is hasonlón ment keresztül, mint én.

- Ezt kifejted?

- Nem. Ő megbízott bennem annyira, hogy elmondja, nem játszom el a bizalmát. Legyen elég annyi, hogy sokban hasonlítunk.

- Oké, de arra válaszolj: jól sejtem, hogy a változás mögött az áll, hogy kedveled?

- Valószínű.

- Inkább biztos, és mint barát mondom, nem igazán örülök.

- Mert?

- Kezdesz olyan lenni, mint mikor szerelmes vagy.

Értetlenül nézek rá. Nem értem mire akar célozni. Nem lehetek szerelmes!

- Az kizárt – vágom rá.

- Nem, nem az. Azóta mintha vidámabb lennél, nem morognál annyit. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időben nagyon el vagy varázsolva.

- Gondolod?

- Tudom. Beleszerettél?

- Nem. Csak barát, akivel bármit meg lehet beszélni.

- Azt te csak hiszed.

- Mert? Miből gondolod, hogy mindent tudsz rólam?

- Talán mert ismerlek? Ha volt valami, mindig hozzám jöttél segítségért. Én nem felejtettem el azokat az időket és nem akarom, még egyszer.

- Én se, de nem fog megtörténni, mert nem vagyok szerelmes belé.

- Kyo, mi lenne, ha nem hazudnál tovább nekem, de legfőképp magadnak?

- Nem hazudok senkinek! – csattanok fel.

Hátra dől és türelmesen vár. Nem mond semmi, csak figyel. Tényleg nem vagyok szerelmes abba a… a… férfiba. De akkor miért bízom benne annyira? Csak a banda tudja azt, amit neki is elmondtam. De vele miért osztottam meg ezeket a fájdalmas és sötét emlékeket? Miért vágyom a közelségére, a vele eltöltött órákra? Talán igaza van Kaorunak? Mert nem beszél hülyeségeket, az tény.

- Nem tudom… de komolyan – sóhajtok elkeseredve.

- Mit érzel?

- Vonz magához. A hangja, mint egy csábító varázsige, amely megbűvöl és örökre rabul ejt. Ha vele vagyok, békesség járja át a testem. Vágyom a közelségére.

- Te beleszerettél.

- Lehet – ismerem be.

Fintorogva megcsóválja a fejét.

- Meg se lepődsz? – kérdezem.

- De, nagyon. Nem is azon, hogy egy férfi, hanem, hogy újra szerelmes lettél. Sokszor fogadkoztál, hogy ez többé nem fordulhat elő.

- Nem tehetek róla. Mint mondtam, az ember gyenge. Azt hittem más vagyok, de ugyanolyan szánalmas vagyok. Ha elég erős lett volna az akaratom, akkor most nem itt lennénk.

- Ne okold magad.

- De! Megfogadtam, hogy soha többé és ehhez tartottam is magam, egészen addig amíg…

- Miért?

- Félek, nem tudom, mit hoz a jövő.

- Mit akarsz?

- Tényleg nem tudom.

- Tégy a legjobb belátásod szerint, én melletted állok.

- Kösz – állok fel.

- Belevágsz?

- Lehet.

- Remélem nem lesz ennek csúnya vége.

- Én is.

Felveszem a kabátom és elindulok haza. Sokat segített ez a beszélgetés. Felkavart, de ugyanakkor segített is. Kaoru tudja mit és mikor kérdezzen.

Hazaérve fürdés után elnyúlok az ágyon és próbálok aludni, de nem megy. A beszélgetés jár a fejemben, és szemeim előtt Kamijo arca lebeg. Tényleg beleszerettem? Meglehet. Már nem tudok kiigazodni magamon.