15. fejezet

Ide is tett néhány gyertyát, így látok valamit. Hálás vagyok a sötétségnek, legalább nem látszik annyira, hogy áll a farkam. Csak az kéne még, hogy észrevegye! A büdös életben nem magyaráznám ki magam. Lekapkodom a ruháimat és beállok a zuhany alá. Megengedem a csapot és hagyom, hogy a hűvös cseppek lehűtsék felhevült testem. Sajnos nem segít, férfiasságom továbbra is fájón lüktet.

- A picsába! – nyögök fel halkan, mikor ujjaimmal megérintem.

Nem tagadhatom, megkívántam azt a férfit. Szinte érzem, ahogy ujjaival végigsimít a bőrömön, amitől bizsergés fut végig a gerincem mentén. Lehunyom szemem, magam elé képzelem gyönyörű arcát, karcsú, izmos testét. Mintha érezném bőre illatát, teste melegét. Ujjaim bilincsébe zárom kőkemény férfiasságom, mire jóleső sóhaj tör fel belőlem. Végignyalok kiszáradt ajkaimon, és próbálom elképelni, hogy az ő ajkait érzem az enyémeken. Szabad kezemmel megtámaszkodom a falnál, míg tovább kényeztetem magam. Nem ujjaim mozognak férfiasságomon, hanem az ő ajkai. Ha lehet, még jobban felizgat a gondolat, hogy előttem térdel, rajtam dolgozik. Nem tudok magamban tartani egy nyögést. Testem megrázkódik, de még nem érem el a csúcsot. Zihálásom nyögések váltják fel, ahogy fokozom a tempót. Nem kell sok, és egy fojtott nyögéssel, és Kamijo nevével az ajkamon jutok el a csúcsra. Zihálva rogyok a zuhanytálcába, nézem a lefolyóban eltűnő vizet. Régen volt már, hogy valakit az ágyamba vittem, de ez… hihetetlenül jó volt. Remegő lábakkal próbálok felállni, ami sikerül is. Gyorsan lefürdök, elzárom a csapot és megszárítkozom. Remélem, nem hallott meg, mert nekem végem. Már most, el akarok süllyedni szégyenemben. Felveszem a gatyát, amit itt hagyott és a lehető leghalkabban kilépek a fürdőből. A vámpír most az ablaknál áll, és nézi a város fényeit.

- Szerinted is gyönyörű? – kérdi, felém se fordulva.

- Igen – állok mellé.

Remélem, nem hallotta mit műveltem a fürdőjében, mert akkor tuti minimum megöl, vagy megundorodik tőlem, amit nem akarok. Akkor inkább öljön meg.

- Tudod, elég furcsa, hogy az ember azt hiszi, mindent tud és mindenható, pedig nem így van. Törékeny és esendő, ahogy te mondtad.

- Hova akarsz kilyukadni?

Nem igazán értem a gondalt menetet.

- Sokan azt gondolják, hogy a nagy és erős embereknek senki sem tud ártani. Mindig elfelejtik, hogy akármilyen erős lehet a test, ha a lélek gyenge. Az ember lelke a legsebezhetőbb, még ha ezt nem tudja.

- Igen.

- Az ember azt hiszi, hogy az, akit bálványoz, az halhatatlan, nem történhet vele semmi sem. Pedig nem így van. Mi is halandók vagyunk, esendőek. Mindig olyanokat veszítünk el, akikről azt hisszük, örökre velünk lesznek. Te veszítettél el ilyen embert?

- Igen, a legjobb barátomat. Megbeszéltük, hogy találkozunk, de nem jött el. Később tudtam meg, hogy egy balesetben meghalt.

- Szörnyű elveszíteni egy barátot.

- Igen.

- Én is elveszítettem, akit szerettem. Évekig éltem együtt Jasmine Youval boldogan. Azt hittük, hogy minden jó lesz, boldogan élünk, mint a mesékben. De az élet közbe szólt, és elveszítettem őt. Még most is fáj a seb, amit maga után hagyott.

Csillogó szemekkel beszél, mintha nem lennék itt.

- Miért mondod ezt el nekem? – kérdezem komor hangon.

Tényleg nem értem, ez nem rám tartozik, semmi közöm hozzá. Valahol örülök neki, de ugyanakkor fáj is, mert tudom, hogy még mindig szereti, és övé a szíve. Kár volt remélnem, hogy megkaphatom őt. Bár… jobb is, hogy most derült ki, mint mikor már jobban beleszeretek. Most még túl tudom tenni magam rajta, de később… már nem hiszem.

- Nem tudom, úgy érzem, megbízhatok benned. Te is elmondtál nekem sok személyes dolgot. Gondoltam, ezzel viszonzom. Elvégre barátok vagyunk, nem? – ereszt meg egy barátságos mosolyt.

Én is viszonzom a gesztust. Igen, barátok vagyunk. De önző vagyok, mert nekem nem a barátsága kell, hanem Ő. A szívét és a lelkét akarom. De úgy tűnik, ezt ő nem tudja, nem veszi észre. Ezzel jobban kínoz, mint eddig bármi. Tényleg egy szörnyeteg. A látszat olyan, mint egy földre szállt angyal, tiszta és ártatlan, de a felszín alatt egy szörnyeteg, mely élvezettel kínozza azt, aki a csapdájába esik. Nem akarok szenvedni, de túl gyenge vagyok a szabaduláshoz. Szükségem van rá, szeretem, még ha ez őt nem érdekli.

- Tele vagy titkokkal – jegyzem meg halkan.

- Mire gondolsz? – fordul felém.

- Ha beszélsz is személyes dolgokról, a sajátjaidról, akkor is rengeteg kérdésem marad. Érdekel, hogy miért értesz velem egyet, mikor az emberek csak hülyének néznek, és rám hagyják, mondván: Ez Kyo, ő ilyen. Belőled nem néztem volna ki, hogy ilyen elvont is tudsz lenni.

- Nem hiszem, hogy elvontak lennénk, csak olyanokat tapasztaltunk, amit kevesek. Olyanokkal találkozunk a munkánk során, ami megmutatja, hogy milyen is az ember valójában. Mert csak mi látjuk, milyen, ha az embert a pénze, meg a hírneve miatt kihasználják. Aki ilyet nem tapasztalt, az el sem tudja képzelni, milyen érzés. A rajongók azt hihetik, hogy naponta mást viszünk az ágyunkba, hogy bárkit megkaphatunk, és hogy ez milyen jó. Pedig nem az, egyáltalán nem jó. Az a kapcsolat, ahol nem kölcsönös a szeretet, az nem ér semmit. Egy kapcsolat számomra a bizalmon és a kölcsönös vonzódáson alapul. Ha egyik nincs, ott nincs semmi.

Bizalom? Igen, bizalom, hogy tudunk-e bízni valakiben annyira, hogy magunk mellé fogadjuk.

- Te mersz még bízni az emberekben? – nézek a szemébe.

Nem értem, miért kérdezem ezt, talán mert reménykedem. A szívem erre a férfira vágyik, őt akarja mindennél jobban. Türelmetlenül várom, hogy átgondolja a választ, és elmondja.

- Szánalmasnak fogsz tartani, de igen. Még bízom – húzza el ajkait.

Nagyot dobban a szívem. Ezt a választ akartam hallani.

- Nem vagy szánalmas – mondom.

- Eddig az ilyen embereket annak tartottad.

- Te nem vagy az.

- Kivétel vagyok? Miért?

- Az nem számít – durcásan elfordulok.

Őt sose tudnám szánalmasnak nevezni, még gondolni se.

- Hülye kérdés, de te még bízol?

- Az lényegtelen – fordítom el a tekintetem.

Nem tudok a szemébe nézni. Ha azt teszem, elárulom magam. Képtelen vagyok hazudni neki. Nem kell tudnia, hogy igen, mert csak egy valakiben bízom – a bandát kivéve – mégpedig benne.

- Áruld el – mosolyogva néz a szemembe.

Ez nem lesz jó, gyerünk Kyo, találj ki valamit.

- Nem lényeg – hagynám ott, de elkapja a karom és visszahúz.

- De az. Én is válaszoltam, akkor te is. Kíváncsi vagyok – áthatóan vizslat.

- Igen, még reménykedem – ismerem be -, de csak nagyon kevesekben.

- Kikben?

- Akik megérdemlik.

Kiszabadulok fogságából, tüntetőleg elnyúlok a kanapén. Betakarózom, úgy teszek, mintha aludnék. Kuncogva elköszön, és ő is nyugovóra tér. Beszélgetésünkön agyalok, míg el nem ér az álom.