12. fejezet

Az idő szinte repül, észre se vesszük mennyire. Főleg olyankor, mikor nagyon várunk valamit. Észre se vettem, már Csütörtök van, és lassan vége a próbának is. A többiek párszor tettek megjegyzést arra, hogy a szokottnál is jobban el vagyok varázsolva. De mivel ez nem akadályoz a munkában, nem zavarja őket.

- Kyo, beszélhetnénk? – áll mellém Kaoru, mikor már készülődünk haza.

- Persze, mondjad – ülök le a kanapéra.

- Mi van veled mostanában? – telepszik a fotelba.

- Mire gondolsz?

- Míg csak négyen voltunk, azt a részt már megbeszéltünk. Ám mióta Totchi visszajött, változtál.

- Nem értem hova akarsz kilyukadni.

- Ne tedd a hülyét! Addig utáltad a Versaillest, most meg jóban vagy velük. Ismerlek és ez szokatlan nálad. Mi történt?

- Mielőtt Toshiya visszajött volna, este elmentem inni és rohadtul berúgtam. Kamijo leült hozzám és ő vitt haza. Azt mondta, hogy mindenfélét összehordtam neki, de egy szavamat se értette. Megadta a számát és a címét, hogy majd ezt beszéljük meg. Így lett, átmentem hozzá és tisztáztuk a dolgokat.

- Milyen dolgokat?

- Azt hittem, hogy be akarja venni Toshit a bandájába, de ez eszébe se jutott.

- Aha, és aztán?

- Többször összeültünk beszélgetni egy sör társaságában. Nem tudom miért, de szinte mindent elmondtam neki. Átjutott a védőburkomon.

- Biztos jó ötlet ennyire megbízni benne?

- Érzem, hogy bízhatok benne, hogy nem árulna el. Ne kérdezd miért, mert én se tudom.

Rosszallóan megcsóválja a fejét.

- Nem igazán örülök ennek.

- Mert?

- Nem akarom, hogy megint pofára ess.

- Nem is akartam megnyílni neki, de egyszerűen… megtörtént. Talán azért, mert sose kérdezett olyat, ami tolakodónak tűnhet, hagyta, hogy akkor mondjam el, amikor én akarom. Mikor beszéltünk, akkor sem semmit mondó dolgok kerültek szóba, nem csak a zene, hanem mély érzések is. Megértette, hogy miért viszonyulok úgy az emberekhez, ahogy. Igaz, nem teljesen értett egyet, de elfogadta és felfogta. Talán azért értjük meg egymást igazán, mert ő is hasonlón ment keresztül, mint én.

- Ezt kifejted?

- Nem. Ő megbízott bennem annyira, hogy elmondja, nem játszom el a bizalmát. Legyen elég annyi, hogy sokban hasonlítunk.

- Oké, de arra válaszolj: jól sejtem, hogy a változás mögött az áll, hogy kedveled?

- Valószínű.

- Inkább biztos, és mint barát mondom, nem igazán örülök.

- Mert?

- Kezdesz olyan lenni, mint mikor szerelmes vagy.

Értetlenül nézek rá. Nem értem mire akar célozni. Nem lehetek szerelmes!

- Az kizárt – vágom rá.

- Nem, nem az. Azóta mintha vidámabb lennél, nem morognál annyit. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időben nagyon el vagy varázsolva.

- Gondolod?

- Tudom. Beleszerettél?

- Nem. Csak barát, akivel bármit meg lehet beszélni.

- Azt te csak hiszed.

- Mert? Miből gondolod, hogy mindent tudsz rólam?

- Talán mert ismerlek? Ha volt valami, mindig hozzám jöttél segítségért. Én nem felejtettem el azokat az időket és nem akarom, még egyszer.

- Én se, de nem fog megtörténni, mert nem vagyok szerelmes belé.

- Kyo, mi lenne, ha nem hazudnál tovább nekem, de legfőképp magadnak?

- Nem hazudok senkinek! – csattanok fel.

Hátra dől és türelmesen vár. Nem mond semmi, csak figyel. Tényleg nem vagyok szerelmes abba a… a… férfiba. De akkor miért bízom benne annyira? Csak a banda tudja azt, amit neki is elmondtam. De vele miért osztottam meg ezeket a fájdalmas és sötét emlékeket? Miért vágyom a közelségére, a vele eltöltött órákra? Talán igaza van Kaorunak? Mert nem beszél hülyeségeket, az tény.

- Nem tudom… de komolyan – sóhajtok elkeseredve.

- Mit érzel?

- Vonz magához. A hangja, mint egy csábító varázsige, amely megbűvöl és örökre rabul ejt. Ha vele vagyok, békesség járja át a testem. Vágyom a közelségére.

- Te beleszerettél.

- Lehet – ismerem be.

Fintorogva megcsóválja a fejét.

- Meg se lepődsz? – kérdezem.

- De, nagyon. Nem is azon, hogy egy férfi, hanem, hogy újra szerelmes lettél. Sokszor fogadkoztál, hogy ez többé nem fordulhat elő.

- Nem tehetek róla. Mint mondtam, az ember gyenge. Azt hittem más vagyok, de ugyanolyan szánalmas vagyok. Ha elég erős lett volna az akaratom, akkor most nem itt lennénk.

- Ne okold magad.

- De! Megfogadtam, hogy soha többé és ehhez tartottam is magam, egészen addig amíg…

- Miért?

- Félek, nem tudom, mit hoz a jövő.

- Mit akarsz?

- Tényleg nem tudom.

- Tégy a legjobb belátásod szerint, én melletted állok.

- Kösz – állok fel.

- Belevágsz?

- Lehet.

- Remélem nem lesz ennek csúnya vége.

- Én is.

Felveszem a kabátom és elindulok haza. Sokat segített ez a beszélgetés. Felkavart, de ugyanakkor segített is. Kaoru tudja mit és mikor kérdezzen.

Hazaérve fürdés után elnyúlok az ágyon és próbálok aludni, de nem megy. A beszélgetés jár a fejemben, és szemeim előtt Kamijo arca lebeg. Tényleg beleszerettem? Meglehet. Már nem tudok kiigazodni magamon.