11. fejezet

Ezek az érzések nem hagytak nyugodni a nap további részében. Nem tudom igazán megfogalmazni mit érzek pontosan. Hiányzik az a selyemfiú, újra beszélgetni akarok vele, élvezni a társaságát. Jó lenne megint átbeszélgetni egy, vagy több éjszakát. Nem tudom miért, de vonz az a férfi. Minden porcikája mágnesként vonz magához. Az első beszélgetés óta, mindig várom a következő alkalmat. A jelenléte mindig megnyugtat, mintha elbűvölne. Talán ez is történt. Nem tudom, de a rabja lettem.

Legnagyobb bánatomra az átbeszélgetett éjszakák egyre ritkábbak lettek és lassan kezdtek elmaradozni. Már két hónapja nem járunk össze. Tudom, hogy neki és nekünk is sok a munka, de akkor is rosszul esik. A telefonbeszélgetés nem pótolhatja azt, mikor együtt vagyunk. Nincs az a bensőséges hangulat, nincs az a biztonságérzet. Kaoru azt mondta, hogy mióta összebarátkoztam Kamijoval, azóta sokat változtam. Én ezt nem érzem, de biztos neki van igaza. Mert mikor nincs?

A próba szünetében a fiúkkal felmegyünk a tetőre cigizni és egy kicsit kiszellőztetni a fejünket. Jó hideg van, nem csoda, lassan itt a tél.

- Tudsz valamit a Versailles-ról? – fordul felém Toshiya.

- Nem, semmit. Miért? – nézek rá.

- Az utóbbi időben sokat voltál Kamijoval. Ebből gondoltam, hogy hátha tudsz valamit.

- Annyit mondott, hogy új albumon dolgoznak és forgatnak. Nincs sok ideje, így az utóbbi időben nem is találkoztam vele.

- Kár.

- Mi lenne, ha egyszer összeülnénk? A két banda – lelkesedik Die.

- Jó ötlet – bólint Kao és Shinya.

A többiek szuggeráló tekintetétől kísérve elővettem a telefonom és már hívtam is azt a vámpírt.

- Igen? – szól bele Kamijo.

- Kyo vagyok.

- Szia, mi a helyzet?

- Hosszú. Mit szólnál, ha valamikor együtt ebédelnénk?

- Mi? – fullad meg kis híján.

Nem csak ő, de az én társaim is fulladás közeli állapotba kerülnek. Csak most jövök rá, milyen félre érthetően hangzott, amit mondtam.

- Úgy értem, a két banda – helyesbítek.

Nem válaszol, csak nevet.

- Ne röhögj ki! – mordulok rá.

- Bocs.

- Menj a francba.

- Csak utánad.

Most örülhet, hogy nincs mellettem, mert tarkón vágnám, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

- Bocs, csak tényleg úgy hangzott, mint egy randi meghívás – nyeri vissza lélekjelenlétét.

- Akkor se kell ilyen nyíltan kiröhögni. Amúgy is, miért hívnálak randira?

- Nem tudom – nevet titokzatosan.

- Nem képzelsz túl sokat magadról?

- Meglehet.

- Nem meglehet, hanem biztos.

- Ami az ebédet illeti, benne vagyok, csak beszélek a bandával, aztán majd hívlak.

- Oké – bontom a vonalat.

Már a többiek is túltették magukat a röhögésen és kíváncsian figyelnek.

- Beszél a bandájával és visszahív – világosítom fel őket.

- Helyes, addig menjünk próbálni – indul el Kaoru.

- Inkább együnk – mond ellent Die.

- Én is éhes vagyok – csatlakozik Shini és Totchi.

- Akkor kaja – mondom, és már megyünk is.

Honnan szedte ez az eszement, hogy randira hívom? Még csak az kéne! Soha!

Egy közeli gyorsétterembe megyünk enni. Kaja közben megvitatjuk a további teendőket. Jó hangulatban és nevetgélve indulunk vissza a kiadóhoz, mikor megszólal a telefonom. Meg se nézem a kijelzőt, úgy emelem a fülemhez.

- Igen? – szólok bele.

- Kamijo vagyok. Beszéltem a srácokkal. Rábólintottak, úgyhogy találjátok ki mikor jó nektek.

- Nektek mikor nincs próba?

- Pár napja nem tudunk próbálni, megfáztam és be vagyok rekedve.

- Uhh… az szar.

- Nekem mondod? Ha emiatt le akarjátok mondani…

- Dehogy, várj, megkérdezem Kaorut.

Elveszem a fülemtől a készüléket és vezérünk felé fordulok.

- Mikor érünk rá kajálni a Versailles- szel?

- Nekik mikor jó? – néz rám Kao.

- Bármikor, Kamijo megfázott.

- Pénteken?

- Oké.

Ismét Kamijo felé fordítom figyelmem.

- Péntek jó nektek?

- Igen, szólok a fiúknak.

- Hagyd, majd mi elintézzük.

- Jó, kösz. Alig bírok beszélni – neveti el magát kínosan.

Bontjuk a vonalat és fordulok Toshi felé.

- Tudod valaki számát a bandából?

- Várj – és keresi a számot.

- Ha már megvan, beszélj vele te – mondom.

Erre a basszista megdermed majd morogva telefonál. Gyors egyeztetés és már meg is van az időpont. Péntek délben a PS előtt várnak majd ránk.

Visszaérve a próbaterembe, folytatjuk a zenélést. Leader-sama elégedett velünk, így hamar hazamehetünk. Hazaérve, hasít belém a felismerés, hiányzik az, hogy nem tudok átmenni Kamijohoz beszélgetni. Nem baj, pár nap múlva úgy is találkozunk. Szerelmes kamasz módjára, izgatottan várom a Pénteket, csak tudnám miért. Nem vagyok se kamasz, se szerelmes. Akkor miért?

10. fejezet

A szó, ahogy elhagyja az ajkaimat, üresen cseng.

- Nem több egy egyszerű, részvétnyilvánító szónál. Megpróbálok együtt érezni veled, de nem tudok. Nem éltem át azt, amit te. Én is elvesztettem valakit, aki fontos volt nekem, de mégse a páromat. Ezért nem tudom teljesen átérezni a fájdalmad – mondom elgondolkodva.

- Én se tudom teljesen átérezni a te csalódásod. Bár mindketten elvesztettük azt, akit szerettünk, mégsem teljesen egyforma a fájdalom – húzza meg a sört.

- Hihetetlen, hogy a fájdalomnak hány arca van.

- Hiába élte át két ember ugyanazt, mégsem érzik ugyanazt.

- Igen, mindenki máshogy reagál a fájdalomra és csalódásra.

- A kettő sokszor egy, de két külön dolog is lehet.

- Na igen. Furcsa, hogy egy érzés mennyire különböző lehet.

- De sokszor személy függő.

- Hát igen. Érdekes, de ugyanakkor szánalmas az ember.

- Miért?

- Mert gyenge és törékeny. Bizonyos szempontból nem különbözünk az állatoktól. Nálunk is az erősek maradnak életben, a gyenge elpusztul.

- Kifejtenéd?

- Ha valaki gyenge, történik vele valami tragédia, feladja és elmerül az önsajnálatban. Nem tudja kiverekedni magát a gödörből, ettől csak még mélyebbre süllyed és végül öngyilkos lesz, mert nem lát más kiutat. Aki erős, az feláll és kiállja az újabb pofonokat. Küzd, hogy kijusson a depresszióból. Az erősekből kevés van, a gyávák undorítóak, de egyre több van belőlük.

- Érthető, de én nem egészen így gondolom.

- Az te vagy.

- Nagyon szélsőségesen gondolkodsz.

- Szerinted? Mondtam, hogy csalódtam az emberekben. Ezek után ne csodálkozz.

- Igen, igazad van.

- Ahogy látom, te nagyon nyugodtan kezeled a dolgokat.

- Az talán segítene, ha hisztiznék?

- Nem.

- Ha valami nem úgy alakul, ahogy akarom, megpróbálok alkalmazkodni a körülményekhez. Ha csalódok valakiben, nem tárom a világ elé, de éreztetem a másikkal, hogy neheztelek rá. Tudják, hogy jobb nem haragban lenni velem.

- Kitalálom, kiszívod az utolsó cseppig a vérét? – kuncogok fel.

- Hááát… - nevet ő is.

Lágy nevetése minden sötét gondolatomat elűzi. Furcsa ez a férfi, nincs rá jobb szó. Még folytatjuk a beszélgetést, de hamarosan elnyom az álom.

Reggel arra kelek, hogy szörnyen fáj a nyakam. Kinyitom a szemem és az első, amit meglátok egy egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkas, a másik, hogy valami nyomja a fejem. Óvatosan felpillantok, Kamijo használ párnának. Hát ez jó, most visszaminősültem párnának. Óvatosan kikászálódok feje alól és megpróbálok visszaemlékezni, hogy mi történt. Addig oké, hogy beszélgettünk, és valószínűleg bealudtunk mindketten. Ahogy látom, Kamijo még nem szándékozik felkelni. Ha vámpír, akkor egész nap húzni fogja a lóbőrt. Nekem viszont kell kávé. Önkényesen elfoglalom a konyháját és elkezdem keresni a kávét.

- Ha kávé lennék, hol lennék? – motyogom és sorra kezdem kinyitogatni a szekrényeket.

Pár perc keresgélés után megtalálom, a cukorral együtt. Míg lefő a fekete, leülök az asztalhoz és próbálok felébredni. A helyiséget hamar belengi a kávé illata. Erre már előmászik az énekes is.

- Jó illat – ásítozik.

- Látom felkeltél.

- Jah, lassan mennem kell, különben a srácok kinyírnak.

- Nekem se ártana menni, mert még haza kell mennem tusolni.

- Mondanám, hogy tusolj nálam, de váltó cuccot nem tudok adni.

Csak legyintek. Megisszuk a koffein bombát, Kamijo összeszedi magát és már megyünk is.

- Hol a kocsid? – kérdi, mikor kilépünk az ajtón.

- Busszal jöttem.

- Akkor elviszlek.

- Nem kell.

- De, úgyhogy pattanj be.

Jobb híján eleget teszek kérésének és haza navigálom. Kamijo ragaszkodott hozzá, hogy megvár és bevisz a stúdióba. Elvonulok fürdeni, addig ő a nappaliban vár. Kicsit kellemetlenül érint a jelenléte, mert elég nagy a rendetlenség. Egy szál törülközőben masírozok végig a lakáson egészen a szobámig, ahol magamra kapok pár ruhát. Mikor a nappalin mentem át, mintha Kamijo egy pillanatra megmerevedett. Pár perc múlva megyek vissza és indulunk végre a munkába.

- Merre? – kérdi az énekes, mikor feléleszti a kocsit.

- Voltál már nálunk.

- Egyszer és az is régen volt.

Elmosolyodok rajta, és megyünk. Szerencsére kikerüljük a dugót és viszonylag hamar beérünk a PS-hez.

- Megismételhetnénk a tegnapit majd valamikor – ajánlja.

- Ja, csak az alvást leszámítva – nevetek.

- Na ja. Az igen kellemetlen volt.

- Majd hívlak – ígérem és kiszállok a kocsiból.

Mosolyogva biccent és elhajt. Nem tudom miért, de nekem is jó a hangulatom. A próbateremben a fiúk köszönnek és kezdjük a munkát. Az ebédszünetben egy gyorsbüfébe megyünk.

- Mi van veled? Olyan furcsa vagy – fordul hozzám Kaoru evés közben.

- Mi lenne? Semmi.

- Ezt mond annak, aki elhiszi.

- Tegnap Kamijonál voltam.

- Mi? Mesélj csak! – csillan fel Toshiya szeme.

- Csak beszélgettünk.

- Na persze, persze – hitetlenkedik.

- Gondolj, amit akarsz, de nem volt semmi, főleg nem szex – hűtöm le.

A basszeroson látszik, hogy nem erre számított, duzzogva folytatja az ebédet. Kaoru és Die nevetnek rajta. Toshi nem tudja, de ezzel a beszólással furcsa érzéseket hozott elő belőlem. Olyanokat, amiket már rég elfelejtettem.

9. fejezet

Az Amerikai turné mint mindig, most is nagy siker volt. Az összes helyszínen telt ház, az összes jegy elkelt, voltak, akik nem jutottak be és az aréna előtt hallgattak minket. Az út alatt alig vártam, hogy meglátogassam Daisukét, de ami ott fogadott az lesokkolt.

Az elkövetkezendő pár hétben egyre többet beszéltem azzal a bájgúnárral, és rájöttem, nem is olyan borzasztó alak, mint gondoltam. Nem egyszer éjszakákat beszélgettünk át, aminek az lett az eredménye, hogy egyre jobban kezdtem bízni benne. Most is épp hozzá tartok, egy újabb beszélgetős éjszakára.

Alig kopogok, máris ajtót nyit. Kicsit meglep a látvány, ami fogad. Kamijo nyúzottan, kissé karikás szemekkel áll előttem.

- Mi van veled? – kérdezem.

- Semmi, sok a munka és még nem fejeztem be.

- Akkor menjek inkább el?

- Nem kell, mindjárt végzek – tárja ki az ajtót.

A nappaliba lépve látom, hogy a dohányzóasztal roskadozik a papíroktól. A laptopot nem is látom, a földön mappák sokasága.

- Bomba robbant? – kérdezem.

Nagyon furcsa így látni ezt a helyet. Eddig mindig kifogástalan rend volt, most meg, mintha egy hurrikán söpört volna végig a helyiségen.

- Majdnem. Minden szervezés a nyakamba szakadt. Koncertszervezés, turné, új album számlistájának összeállítása, új szöveget és zenét is kell írnom – sóhajt fáradtan.

- Biztos ne menjek, ha ilyen sok dolgod van? – nézek rá csúnyán.

- Felüdülés, hogy itt vagy.

Ez nagyon jól esik. Még nem mondott ilyet nekem. Látszik is rajta, hogy megkönnyebbül, hogy végre kiszabadulhat a papírok fogságából.

- Szolgáld ki magad a konyhában, addig ezt befejezem és elpakolok. Nem volt időm főzni.

- Nem gond.

Kimegyek a konyhába és csinálok magamnak egy teát. Viszont ahogy körbenézek, van pár muffin egy tálon. Azonnal szerzek magamnak egyet. Nem tehetek róla, nagyon szeretem. Meg, Kamijo mondta, hogy szolgáljam ki magam, én így teszek. Míg ő morog, addig én élvezem a falatozást. Negyed óra múlva fáradtan, kezében egy doboz energiaitallal jön.

- Olyan vagy, mint a mosott szar – jegyzem meg.

- Na ne mond – fintorog – ízlik a muffin?

- Aha, szeretem.

- Akkor jó. Anyám sütötte, saját recept alapján.

Egy pillanatra megdermedek. Azt hiszem, nem kellett volna…

- Csak nyugodtan, van még. Ezt azért szedtem elő, hogy munka közben elnassoljam – kuncog.

Megkönnyebbülve felsóhajtok.

- Gyere – áll fel.

Egy sör kíséretében átmegyünk a nappaliba. Mint mindig, itt beszélgettünk. Kissé kellemetlen ez a helyzet, amit vendéglátóm észre is vesz rajtam.

- Mi a baj? – kérdi.

- Semmi, csak furcsa ez az egész helyzet.

- Mert?

- Nehezen nyílok meg másoknak, kivéve a bandát.

- Ezt észrevettem, de az okát még nem mondtad el.

- Mert nem kérdezted.

- Hagyom, hogy te mond el, mert nem akarok a lelkedbe gázolni. Nem tudom, hogy milyen sebeket szakítanék fel, ezért hagyom, hogy akkor mond el, ha te akarod.

- Furcsa vagy.

- Mert?

- Más vagy, mint a többi ember. Eddig, akikkel beszéltem, mindenki azonnal mindenre rákérdezett, nem törődve azzal, hogy esetleg kellemetlenül érint.

Ezzel sikeresen zavarba hozom.

- Azért vagyok ilyen, mert... – kezdem, de elakadok.

- Nem kell elmondani, ha nem akarod – figyelmeztet.

- El akarom mondani. Azért vagyok ilyen, mert sokat csalódtam már az emberekben. Legyen az barát, kolléga vagy párkapcsolat. Több nővel volt viszonyom, hosszabb-rövidebb ideig, de mindnek ugyan az lett a vége. Utólag derült ki, hogy csak a hírnévért és a pénzért voltak velem, nem szerelemből. Az a baj, ha én valakivel együtt vagyok, az azt jelenti, hogy szeretem. Akit szeretek, azért mindent megteszek. Talán az volt a baj, hogy mindent megadtam nekik. Egyszer volt egy nő, Atsukonak hívták. Sokáig voltunk együtt, azt hittem, szeret, de tévedtem. Meg akartam kérni a kezét. Aznap korábban mentem haza, és a hálóba lépve láttam, hogy Atsuko az egyik haverommal kefél. Gondolhatod mit éreztem. Akkor derült ki az is, hogy szinte a kezdetek óta csalt. Azóta nem tudok megbízni igazán senkiben. Úgyhogy, ne vedd magadra.

- Ezek után teljesen érthető. Köszönöm, hogy ezt elmondtad.

- Nem tudom, miért mondom ezt el neked. Rajtad kívül csak a banda tudja a teljes igazságot.

- Bízhatsz bennem.

- Ezt sokan mondták. Én a szavakban már nem hiszek. Ha azt akarod, hogy ténylegesen megbízzak benned, bizonyíts.

Elgondolkodva bólint. Nem mondtam teljesen igazat, mert valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, már most bízom benne.

- Veled mi a helyzet? Te is jártál már így? – kérdezem.

Egy pillanatra megmerevedik és elkomorul az arca. A picsába, ezt lehet nem kellett volna megkérdeznem.

- Nem egészen, de hasonló volt nálam is a helyzet. Én is, ha együtt vagyok valakivel, akkor azt szívből szeretem. Nem vagyok híve az egyéjszakás kalandoknak, nekem arra nincs szükségem. Az utolsó, akivel együtt voltam, ő… évekig éltünk boldogan, azt hittük örökké tart a boldogság, de tévedtünk. Tavaly váratlanul elhunyt. A kórházban megkért, ha történik vele valami, éljek tovább és legyek boldog. Mikor elment, olyan űrt hagyott maga után, ami majdnem felemésztett. De valahogy sikerült túltennem magam a gyászon, de soha nem fogom elfelejteni őt.

A hangja ismét elcsuklik, de tartja magát. Elszorul az én torkom is. Emlékszem mikor a temetőben láttam őt.

- Sajnálom – motyogom.

- Ne törődj vele – legyint.

8. fejezet

Mi a faszt keresek én itt? Mit csinálok? Itt állok Kamijo lakásának ajtaja előtt és idegesen toporgok, mint egy idióta. Csak kopognom kéne, de nem bírom felemelni a kezem és megütögetni a kemény falapot. Veszek néhány mély lélegzetet és rászánom magam. Kopogok és várok. Pár másodperc múlva nyílik az ajtó.

- Szia, gyere be! – hív be a „gróf”.

- Szia! – motyogom.

Leveszem a cipőm és végignézek a magas énekesen. Szakadt farmer és fekete ing. Ez nem tud nem elegánsan kinézni?

- Ülj csak le, kérsz valamit? – indul valahova.

- Sört, ha van.

- Oké.

Bemegyek a nappaliba és végignézek a helyiségen. Drapp színű falak, sötét szekrények és kanapé, a hozzá illő fotellel. Viszonylag egyszerű, de mégis ízléses. Komolyan az agyamra megy, hogy bármi, ami vele kapcsolatos, sugárzik az elegancia. Az ő lakásához képest az enyém sivár és jellegtelen – akárcsak én magam. Ebbe a lakásba mindig jó belépni, mert olyan érzést kel az emberben, hogy hazaért. Magam se tudom mire számítottam a lakását illetően. De egy biztos, határozottan nem erre. Talán egy középkori kastélyt vártam, koporsókat, várbörtönt és kínzókamrákat. Valahogy ezt néztem volna ki belőle.

Leülök a puha bőrkanapéra. Határozottan kényelmes. Megjelenik Kamijo és kezembe adja a sört, míg magának vörösbort tölt.

- Zavar a cigi? – kérdezem.

- Nem, én is dohányzom – és már a kis dohányzóasztalra tesz egy hamutálat.

Mindketten rágyújtunk egy-egy nikotinrúdra.

- Toshiya mesélte, hogy egy hét múlva mentek Amerikába – töri meg a beállt csendet a „vámpír herceg”.

- Igen, tíz koncertünk lesz. Az egyik városban csatlakozik hozzánk az Apocaliptica.

- Az remek.

- Ja, a többiek is ezt mondták.

- Nem vagy túl lelkes.

- Csak fárasztó a szervezés.

- Na, igen, ti még jól jártatok – kortyol a borába.

Érdekes módom olyan hatást kelt, mintha az imént egy ártatlan szűzleány vérét vette volna, és azt kortyolgatná. Én az áldozati vér helyett maradok a halandóknak való sör mellett. Meghúzom a kesernyés folyadékot és megpróbálom megfejteni szavai értelmét, de nem megy. Fáradt vagyok az ilyen agymunkához. Ő csak vár, hogy kinyögjek valamit.

- Mire gondolsz? – hagyok fel a gondolkodással.

- Idén nem tudunk turnézni menni, mert egyik bandával sem tudtunk egyeztetni, vagy ha igen, akkor elutasítottak minket – mondja.

Ja, igen, nincs basszerosuk. A nélkül nem lehet koncertezni.

- Mit fogtok csinálni?

- Albumot készítünk és klippet forgatunk.

- Toshi mesélte, hogy mennyire élvezte a közös munkát veletek.

- Azt meghiszem, nagyon tehetséges. Jobban teljesített, mint vártuk.

- Ő már csak ilyen.

- Kyo, lehet egy kérdésem? Szeretném, ha őszintén válaszolnál – néz rám komolyan.

Nagyon kortyolok a sörből és várok. Vendéglátóm megissza a vörös folyadékot és rám emeli tekintetét.

- Az utóbbi pár napig úgy néztél rám, mintha valamit vétettem volna ellened. Ha így van, szeretném tudni mivel bántottalak meg.

Mély levegőt veszek és elnyomom a cigim. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Tehát észrevette. Türelmesen vár és ajkai közé emeli a cigarettáját és nagyon szív belőle.

- Semmit, nem csináltál semmit.

- Akkor?

Miért nem elégszik meg ennyire? Miért kell faggatnia?

- Elmondhatod, nem fogom tovább adni – mondja barátságosan mély hangon.

Már megint ezt csinálja. Hangja elbűvöl és elveszi az eszem.

- Rendben, de ha bárkitől visszahallom, kicsinállak! – nézek rá fenyegetően.

Némán bólint és vár.

- Nekem a banda az életem. A szó legszorosabb értelmében. Ők a családom, akikre támaszkodhatok. Mikor felbukkantál és elvitted Toshit, azt hittem végleg el akarod venni tőlem. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy hülye vagyok, de mikor nem értük el őt… - elakadok.

- Értem – bólint kimérten.

- Csak ezért gyűlöltelek akkor, de már nem ezt érzem veled kapcsolatban.

- Hát akkor, mit érzel?

- Örömöt, mer nem vetted el Totchit.

- Nem állt szándékomban bevenni a bandámba Toshit.

Erre felkapom a fejem. Komolyan, ez az ember – már ha az egyáltalán – teljesen kiborít. Hányszor fog még meglepni? Nem tudok kiigazodni rajta.

- A mi basszerosunk Jasmine You volt, úgy tisztelgünk előtte, hogy folytatjuk a zenélést és nem keresünk a helyére senkit. Senki nem olyan jó, mint ő volt. Toshiya jól játszott, de nem úgy, mint ő. Lehet, sőt, biztos, hogy elfogult vagyok, de senkit nem tudok elképzelni Jasmine You helyén. Nem kell nekünk más basszeros, ha ő nem lehet az.

Furcsán cseng a hangja. A szokásos vonzás helyett, mintha fájdalom rejlene a hangjában és a szavai mögött. Jogos, hisz meghalt egy barátja.

- Mi történt? – csúszik ki a számon a kérdés.

- Egészségügyi gondok – csuklik el a hangja.

Furcsán csillognak a szemei, mintha könnyek akarnának kibuggyanni szemhéjai között, hogy végigszántsák gyönyörű bőrét.

- Jövő héten lesz egy éve, hogy elment.

- Sajnálom.

Jól van Kyo, ennél sablonosabb már nem is lehettél volna. Biztos sokan mondták ezt neki.

Itt vetünk véget a beszélgetésnek. Megköszönöm a vendéglátást és elindulok haza. Ahogy kilépek a hűvös levegőre, olyan mintha egy álomból ébredtem volna. Kamijo varázsa és mesebelisége szertefoszlott és én felébredtem. Zsebreteszem a kezem és elgondolkodva megyek végig a sötét utcákon. Nem tudom kiverni a fejemből Kamijo könnyes tekintetét. Biztos ő is olyan, mint én. Még nem tudta feldolgozni a basszerosuk halálát. Mutatja a kemény énekest, de most láttam a gyászoló férfit. Én is ilyen keménynek mutatom magam és csak a bandatársaimnak mutatom meg a gyengébbik, érzelmesebb énemet, de most egy pillanatra Kamijónak is megnyíltam. A szemében láttam a végtelen fájdalmat és a gyászt. Olyan volt, mintha a szerelmét veszítette volna el. Most nem a nemes és elérhetetlen vámpír herceg volt, hanem egy gyászoló, csöndesen szenvedő halandó. Mintha csak magamat láttam volna benne.

Belém villan a felismerés: mi lenne, ha is én is elveszíteném valamelyik bandatársam? Megdermedek erre a gondolatra és kiver a hideg verejték. Nem, ebbe bele se merek gondolni. Megrázom a fejem, hogy megszabadulja ettől a horrorisztikus gondolattól, de nem megy. Mindannyian emberek vagyunk, törékenyek és esendőek. Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Ezért szánalmas az ember.

Ha ne adja ég, Toshi elmenne, nem tudom, mi lenne. Ő a csapat perverz mókamestere. Ő hoz színt az unalmas és szürke hétköznapokba. Ha nem lenne többé, minden kifakulna. Ő az örök jókedv.

Die a másik jómadár. Róla is csak ezt tudom elmondani. Ő a mi Vörös démonunk.

Ha Shinya meghalna, őt se tudnánk pótolni. Ő az egyetlen, akit mindig lehet piszkálni és mikor duzzog, olyan, mint egy mérges hercegnő. A mi Hime-chanunk.

Kaoru pedig… na igen, Kaoru. Nélküle szétesne az együttes. Sose mondtam neki, de büszke vagyok rá, nemcsak mint zenészre, hanem mint emberre. Néha csodálom, hogy elvisel minket, miközben zenél vagy szervez. Nélküle végünk. Ő a mi rettenthetetlen Leader-samánk.

Bármelyiküket veszíteném el, egy részem biztosan vele menne a sírba. Nagyon büszke vagyok rájuk és boldog vagyok, sőt, megtisztelve érzem magam, hogy ilyen nagyszerű zenészekkel dolgozhatok.

Akkor mi lenne, ha én halnék meg? Ezen se gondolkodtam még. Így belegondolva… kíváncsi vagyok, mi lenne. Tényleg nem tudom. Biztos folytatnák a zenélést, Kaoru szavaival élve: „… mert Kyo is ezt akarná…”. Találnának valakit a helyemre és kész. Pár év múlva már azt se tudnák ki volt Nishimura Tooru vagy Kyo Warumono. Talán Kao emlékezne rám a legtovább.

Egy hét telt el mióta nála voltam. Azóta nem beszéltünk, nem volt miről. Most itt állok a temetőben és bámulom Daisuke sírját. Ő is nemrég halt meg. Még mindig nagyon fáj a hiánya és ez így is marad, míg élek. Ez az űr mindig bennem marad, amit maga után hagyott. Ha akkor nem kérem, hogy találkozzunk, vagy más helyet és időpontot mondok, még most is itt lenne. Olyan, mintha én öltem volna meg, esetleg miattam halt volna meg. Kaoru számtalanszor mondta, hogy ez nem így van, mégis így érzek. Hiszen a legjobb barátom volt és az is marad, örökre.

Annyira elmerülök nyomasztó gondolataimban, hogy észre se veszem, hogy zuhog az eső. Nem baj, essen csak. Mindig úgy éreztem, hogy eső megtisztítja az embereket a mocsoktól, a bűneiktől, de én kivétel vagyok. Hiába esne ítéletnapig, akkor se tudná lemosni rólam a bűntudatot. Hiába mardos belülről a bánat, nem tudok sírni. Túl mély ahhoz a gyász.

Csak akkor indulok el, mikor már szó szerint bőrig áztam és csontig átfagytam.

- Nemsokára újra eljövök. Remélem, hamarosan találkozunk – suttogom magam elé.

Hátat fordítok és elindulok. Ahogy megyek a kikövezett úton, hallgatom az esőcseppek megnyugtató kopogását. Mindig is szerettem az esőt, csodálatos. Alig látni az esőfüggönytől, de egy valamin megakad a tekintetem. Egy alak térdel egy sírkő előtt. Arcát kezeibe temeti, majd az égre tekint és rendületlenül tűri, hogy a hűs cseppek az arcába hulljanak. Nem látom ki az, de úgy érzem, mintha ismerném. Megerőltetem a szemem és akkor látom csak, hogy Kamijo van ott. Egy közeli fa alá állok és onnan figyelem. Nem akarok odamenni és megzavarni a gyászában. Tudom mit él át. Én is így térdeltem Daisuke sírja előtt a temetés után, mikor senki sem látott. Percekig állok és figyelem.

- Miért? Miért hagytál el? Hiányzol, napról napra egyre jobban. Már semmi sem olyan, mint régen, mikor mellettem voltál. Már csak a sötétben botladozok, mert eltűnt a fény, mert eltűntél. Utánad mennék, de megígértetted velem, hogy tovább éljek. Miért? Nem akarod, hogy örökre együtt legyünk? – hallom meggyötört, elcsukló hangját.

Az én szívem is elszorul. Még nem láttam így. A sírkőhöz lép és átöleli, mintha csak a szerelme lenne. Mikor úgy érzi, lenyugodott, feláll és elbúcsúzik az elhunyttól, lehajtott fejjel, megtörve távozik. Mikor messze van, ellököm magam a fától és a sírhoz megyek. Nem tudom miért, de tudni akarom kit veszített el. Pofátlan vagyok, de ez most nem érdekel. Tudnom kell, hogy ki miatt szenved ennyire ez a férfi. Mert most nem a vámpír volt, hanem egy megtört ember, aki elvesztette a kedvesét. A fekete fejfa előtt megállok, és szemügyre veszem a feliratokat rajta.

- Isami Yuu Takano, 1979 – 2009. Emléked örökké velünk él – olvasom a feliratot. Még egy név szerepel rajta: Yasmine You.

Ezek szerint itt nyugszik a basszerosuk. Nem maradok itt, nincs értelme. Nem ismertem a srácot. Még az igazi nevét se tudtam eddig. Ahogy hazafelé ballagok, folyton a szemem előtt lebeg Kamijo, amint az emlékhely előtt térdel és zokog. Ezek szerint nem tévedtem egy hete, mikor nála voltam, mert tényleg az halt meg, akit szeretett.

7. fejezet

Félve várom, hogy leteljen a pár nap. Nem tudom mitől félek, talán attól, hogy Toshiya nem jön vissza. Kaoru megmondta, hogy vissza fog jönni, de mégis…

Már nem is számolom a napokat, így jobb. Nincs bennem annyira a szorongás, félelem a jövőtől. Nemtörődöm hangulatomra a borongós nap is rátesz egy lapáttal. Az ég sötétszürke, vihar készül. Alig érek be a PSC fedett parkolójába, máris leszakad az ég. Pompás, legalább nem ázom meg. Unottan ballagok a termünk felé. Az időjárás mindenkit lenyom, még az örökké vigyorgó Miyavi is komor. Csak intünk egymásnak és megyünk a dolgunkra. Belépek a próbaterembe és azonnal megdermedek. Nem hárman, hanem négyen vannak bent.

- Toshiya? – nyögöm.

- Személyesen. Miért kit vártál? – nevet fel.

Jobban belegondolva…. Tényleg, kit vártam? Vagy talán inkább kit NEM vártam. A basszeros felugrik, és a nyakamba veti magát. Majdnem hanyatt esek, de megtartom. Erősen szorít mellkasához, átkarolom vékony derekát és viszonzom ölelését. Szóval nem tudom elmondani, mennyire örülök, hogy visszajött. Mindig utáltam, hogy ölelgettek, de most jól esik. Jó érezni, karja szorítását, teste melegét, hallani szíve dobogását. Most már tudom, visszakaptam a barátomat.

- Hiányoztam chibi? – enged el.

- Tudod ki a chibi! Amúgy igen – lágyul el a hangom a végére.

- Mondtam, hogy visszajövök. Ugye nem gondoltad, hogy átmegyek a Versailleshez?

- De.

Teli pofával a képembe röhög. Én itt komolyan beszélek, erre kinevet. Bosszúsan a hasába bokszolok.

- Nyugi, nyugi. Amúgy, meg se fordult a fejemben, hogy átmenjek hozzájuk.

Nagy szemeket meresztek rá.

- Így van. Jó fejek, meg minden, de itt jobb, itt vannak a legjobb barátaim – az utolsó mondatnál körbenéz a másik három bandatagra is.

Mindenki elmosolyodik.

- Mesélj még, mi volt! – csillan fel Daisuke szeme.

- Mivel Toshi visszajött, hagyjuk a próbát – sóhajt Kao.

- Mi? Te beteg vagy? – teszi a kezét Kaoru homlokára Shinya.

Teljesen jogos a kérdés. Kao eddig azért is morgott, ha valaki késett, erre pont ő mondja, hogy ne próbáljuk? Ma mindenki meg van hibbanva? Vagy az időjárás miatt? Esetleg havibajosak? Leülünk a kanapéra és a fotelba és várjuk, hogy Toshiya végre hozzákezdjen.

- Az egész úgy kezdődött, hogy mikor elmentem a kiadójukhoz, azt se tudtam hova menjek, vagy kit keressek. Végül a portás felküldött a 6. emeletre, de a terem zárva volt. Mázlira hamar megjött Hizaki, akit sikeresen lánynak néztem – nevet fel kínosan – mikor megmondtam a nevem, azonnal tudta mi a helyzet és bemenetünk a terembe. Míg vártuk a többieket beszélgettünk, hogy pontosan mik az elvárások. Kicsit gyakoroltunk is. Hát fiúk, ahogy az a fickó játszik, az nem semmi, de hallhattátok. Kegyetlenül jó. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom, de erre nem számítottam. Aztán megjött Teru és Yuki. Utolsónak futott be Kamijo. Elhozta laptop-on a kottákat, amiket meg kell tanulnom. Mikor hallottam, azt hittem ketté áll a fülem. Nagyon jól játszott Jasmine You, talán jobb is volt nálam. Akkor nem igazán tudtunk próbálni, inkább csak figyeltem őket, hogy megismerjem a mozgásukat, stílusukat. Kamijo pen-en odaadta a kottákat, hogy otthon gyakoroljak. Eléggé meggyűlt a bajom, de sikerült. Már a második-harmadik nap egész jól ment, amivel megleptem a csapatot, de örültek. A fotózások miatt, már másnap levették a méreteimet és ki kellett találnom valami fellépő ruhát. Nem volt ötletem, így Kamijo párszor körbe forgatott és végül kitalálta azt, amiben felléptem. Azt mondta, azért kapok ilyen egyszerűt, mert nincs értelme olyat csináltatni, mint az övék, mert csak párszor lesz rajtam. A fotózások viccesek voltak, sokat hülyéskedtünk. Kamijo amilyen komoly tud lenni néha, olyan lökött a fotózásokon. Egyszer egy kripta díszletnél volt a fotózás. Volt ott egy koporsó, amibe Kamijo belemászott. Teru ötlete volt, hogy üljünk a fedélre, hogy az énekese ne tudjon kijönni. Megcsináltuk – próbálja nem elröhögni, a többiek nem tudják magukban tartani a nevetést -, dörömbölt, kiabált nekünk, hogy vagy azonnal kiengedjük, és akkor megbocsájt, vagy kijön és akkor egy oltáron fog feláldozni minket. Kicsit még hagytuk füstölögni, de kiengedtük. Nagyon mérgesnek tűnt, Teru Yuki mögé menekült, én meg az egyik fotóshoz szaladtam. A fényképezés végéig nem ölt meg minket, csak az öltözőben állt bosszút. Istenesen tarkón csapott mindkettőnket. Teru kérdezte tőle, hogy mit van úgy oda, hisz a vámpírok is koporsóban alszanak. Erre Kamijo annyit mondott, hogy igaz, de nem tudott megijeszteni minket. Úgy tervezte, hogy kinyitja a fedelet, és mint a filmekben a vámpírok, felül és a frászt hozza ránk. Ezután ismét szent volt a béke. Egy másik alkalommal ugyanott fotóztak minket. Kamijo megint befeküdt a koporsóba, de békénhagytuk. Mikor a fotós szólt, hogy kijöhet, az énekes meg se mozdult. Nem tudtuk elképzelni mi baja lehet. Megnéztük és mindannyian dőltünk a röhögéstől. Elaludt. Szegény, ezt még sokat visszahallotta tőlünk. Az interjúk is nagyjából ilyen hangulatban teltek. Komolynak tűnnek, de ugyanolyan nem normálisak, mint mi. Egyszer csináltak velünk egy interjút, ahol Kamijo annyira elbűvölte a riporternőt, hogy az majdnem oda élvezett, mikor az énekes rámosolygott. Aztán mikor el kellett jönnöm, megbeszéltük, hogy majd még párszor összefutunk és dumálunk. Röviden ennyi – mesél Toshi.

- Poén lehetett. Már amit eddig láttam belőlük, szimpatikusak – nevet Die.

- Jól zenélnek – bólint Shinya.

- Mit szólnátok, ha elmennénk inni? – vetem fel.

- Benne vagyok! Indulás! – ugrik fel a basszista és már megy is.

Nevetve követjük az egyik közeli kocsmába. Mint mindig, most is nagy a nyüzsgés az ivóban, de nem baj, ez adja a hely hangulatát. Pár sör után elfoglaljuk a csocsót, hogy még jobb legyen a hangulat. Az iszogatás és beszélgetés eszembe juttatja, mikor nem is olyan rég egyedül ültem és Kamijo csatlakozott hozzám. Tényleg nem emlékszem sok mindenre. Kimegyek a mosdóba és miután elvégeztem a dolgom, előveszem a telefonom és kikeresem Kamijo számát. Remélem nem alszik, de ha igen, nem érdekel, most beszélni fogok vele.

- Igen? Itt Kamijo – szól bele a készülékbe pár csengés után.

- Kyo vagyok. Beszélhetnénk?

- Persze, mondjad.

- Áll még az ajánlat, a múltkorival kapcsolatban?

- Mire gondolsz?

- Mikor hazavittél és… - kezdem.

- Igen, emlékszem. Persze, hogy áll.

- Oké, mikor jó neked?

- Hát, ma ne – nevet.

- Nem is mostanra gondoltam – kuncogok.

- Holnap munka után?

- Oké.

Bontjuk a vonalat és mosolyogva lépek ki a mosdóból. Még iszunk a fiúkkal pár sört és megyünk haza. Boldog vagyok, hogy visszakaptam a bandatársam, de kicsit feszengek a holnapi találka miatt.