9. fejezet

Az Amerikai turné mint mindig, most is nagy siker volt. Az összes helyszínen telt ház, az összes jegy elkelt, voltak, akik nem jutottak be és az aréna előtt hallgattak minket. Az út alatt alig vártam, hogy meglátogassam Daisukét, de ami ott fogadott az lesokkolt.

Az elkövetkezendő pár hétben egyre többet beszéltem azzal a bájgúnárral, és rájöttem, nem is olyan borzasztó alak, mint gondoltam. Nem egyszer éjszakákat beszélgettünk át, aminek az lett az eredménye, hogy egyre jobban kezdtem bízni benne. Most is épp hozzá tartok, egy újabb beszélgetős éjszakára.

Alig kopogok, máris ajtót nyit. Kicsit meglep a látvány, ami fogad. Kamijo nyúzottan, kissé karikás szemekkel áll előttem.

- Mi van veled? – kérdezem.

- Semmi, sok a munka és még nem fejeztem be.

- Akkor menjek inkább el?

- Nem kell, mindjárt végzek – tárja ki az ajtót.

A nappaliba lépve látom, hogy a dohányzóasztal roskadozik a papíroktól. A laptopot nem is látom, a földön mappák sokasága.

- Bomba robbant? – kérdezem.

Nagyon furcsa így látni ezt a helyet. Eddig mindig kifogástalan rend volt, most meg, mintha egy hurrikán söpört volna végig a helyiségen.

- Majdnem. Minden szervezés a nyakamba szakadt. Koncertszervezés, turné, új album számlistájának összeállítása, új szöveget és zenét is kell írnom – sóhajt fáradtan.

- Biztos ne menjek, ha ilyen sok dolgod van? – nézek rá csúnyán.

- Felüdülés, hogy itt vagy.

Ez nagyon jól esik. Még nem mondott ilyet nekem. Látszik is rajta, hogy megkönnyebbül, hogy végre kiszabadulhat a papírok fogságából.

- Szolgáld ki magad a konyhában, addig ezt befejezem és elpakolok. Nem volt időm főzni.

- Nem gond.

Kimegyek a konyhába és csinálok magamnak egy teát. Viszont ahogy körbenézek, van pár muffin egy tálon. Azonnal szerzek magamnak egyet. Nem tehetek róla, nagyon szeretem. Meg, Kamijo mondta, hogy szolgáljam ki magam, én így teszek. Míg ő morog, addig én élvezem a falatozást. Negyed óra múlva fáradtan, kezében egy doboz energiaitallal jön.

- Olyan vagy, mint a mosott szar – jegyzem meg.

- Na ne mond – fintorog – ízlik a muffin?

- Aha, szeretem.

- Akkor jó. Anyám sütötte, saját recept alapján.

Egy pillanatra megdermedek. Azt hiszem, nem kellett volna…

- Csak nyugodtan, van még. Ezt azért szedtem elő, hogy munka közben elnassoljam – kuncog.

Megkönnyebbülve felsóhajtok.

- Gyere – áll fel.

Egy sör kíséretében átmegyünk a nappaliba. Mint mindig, itt beszélgettünk. Kissé kellemetlen ez a helyzet, amit vendéglátóm észre is vesz rajtam.

- Mi a baj? – kérdi.

- Semmi, csak furcsa ez az egész helyzet.

- Mert?

- Nehezen nyílok meg másoknak, kivéve a bandát.

- Ezt észrevettem, de az okát még nem mondtad el.

- Mert nem kérdezted.

- Hagyom, hogy te mond el, mert nem akarok a lelkedbe gázolni. Nem tudom, hogy milyen sebeket szakítanék fel, ezért hagyom, hogy akkor mond el, ha te akarod.

- Furcsa vagy.

- Mert?

- Más vagy, mint a többi ember. Eddig, akikkel beszéltem, mindenki azonnal mindenre rákérdezett, nem törődve azzal, hogy esetleg kellemetlenül érint.

Ezzel sikeresen zavarba hozom.

- Azért vagyok ilyen, mert... – kezdem, de elakadok.

- Nem kell elmondani, ha nem akarod – figyelmeztet.

- El akarom mondani. Azért vagyok ilyen, mert sokat csalódtam már az emberekben. Legyen az barát, kolléga vagy párkapcsolat. Több nővel volt viszonyom, hosszabb-rövidebb ideig, de mindnek ugyan az lett a vége. Utólag derült ki, hogy csak a hírnévért és a pénzért voltak velem, nem szerelemből. Az a baj, ha én valakivel együtt vagyok, az azt jelenti, hogy szeretem. Akit szeretek, azért mindent megteszek. Talán az volt a baj, hogy mindent megadtam nekik. Egyszer volt egy nő, Atsukonak hívták. Sokáig voltunk együtt, azt hittem, szeret, de tévedtem. Meg akartam kérni a kezét. Aznap korábban mentem haza, és a hálóba lépve láttam, hogy Atsuko az egyik haverommal kefél. Gondolhatod mit éreztem. Akkor derült ki az is, hogy szinte a kezdetek óta csalt. Azóta nem tudok megbízni igazán senkiben. Úgyhogy, ne vedd magadra.

- Ezek után teljesen érthető. Köszönöm, hogy ezt elmondtad.

- Nem tudom, miért mondom ezt el neked. Rajtad kívül csak a banda tudja a teljes igazságot.

- Bízhatsz bennem.

- Ezt sokan mondták. Én a szavakban már nem hiszek. Ha azt akarod, hogy ténylegesen megbízzak benned, bizonyíts.

Elgondolkodva bólint. Nem mondtam teljesen igazat, mert valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, már most bízom benne.

- Veled mi a helyzet? Te is jártál már így? – kérdezem.

Egy pillanatra megmerevedik és elkomorul az arca. A picsába, ezt lehet nem kellett volna megkérdeznem.

- Nem egészen, de hasonló volt nálam is a helyzet. Én is, ha együtt vagyok valakivel, akkor azt szívből szeretem. Nem vagyok híve az egyéjszakás kalandoknak, nekem arra nincs szükségem. Az utolsó, akivel együtt voltam, ő… évekig éltünk boldogan, azt hittük örökké tart a boldogság, de tévedtünk. Tavaly váratlanul elhunyt. A kórházban megkért, ha történik vele valami, éljek tovább és legyek boldog. Mikor elment, olyan űrt hagyott maga után, ami majdnem felemésztett. De valahogy sikerült túltennem magam a gyászon, de soha nem fogom elfelejteni őt.

A hangja ismét elcsuklik, de tartja magát. Elszorul az én torkom is. Emlékszem mikor a temetőben láttam őt.

- Sajnálom – motyogom.

- Ne törődj vele – legyint.