8. fejezet

Mi a faszt keresek én itt? Mit csinálok? Itt állok Kamijo lakásának ajtaja előtt és idegesen toporgok, mint egy idióta. Csak kopognom kéne, de nem bírom felemelni a kezem és megütögetni a kemény falapot. Veszek néhány mély lélegzetet és rászánom magam. Kopogok és várok. Pár másodperc múlva nyílik az ajtó.

- Szia, gyere be! – hív be a „gróf”.

- Szia! – motyogom.

Leveszem a cipőm és végignézek a magas énekesen. Szakadt farmer és fekete ing. Ez nem tud nem elegánsan kinézni?

- Ülj csak le, kérsz valamit? – indul valahova.

- Sört, ha van.

- Oké.

Bemegyek a nappaliba és végignézek a helyiségen. Drapp színű falak, sötét szekrények és kanapé, a hozzá illő fotellel. Viszonylag egyszerű, de mégis ízléses. Komolyan az agyamra megy, hogy bármi, ami vele kapcsolatos, sugárzik az elegancia. Az ő lakásához képest az enyém sivár és jellegtelen – akárcsak én magam. Ebbe a lakásba mindig jó belépni, mert olyan érzést kel az emberben, hogy hazaért. Magam se tudom mire számítottam a lakását illetően. De egy biztos, határozottan nem erre. Talán egy középkori kastélyt vártam, koporsókat, várbörtönt és kínzókamrákat. Valahogy ezt néztem volna ki belőle.

Leülök a puha bőrkanapéra. Határozottan kényelmes. Megjelenik Kamijo és kezembe adja a sört, míg magának vörösbort tölt.

- Zavar a cigi? – kérdezem.

- Nem, én is dohányzom – és már a kis dohányzóasztalra tesz egy hamutálat.

Mindketten rágyújtunk egy-egy nikotinrúdra.

- Toshiya mesélte, hogy egy hét múlva mentek Amerikába – töri meg a beállt csendet a „vámpír herceg”.

- Igen, tíz koncertünk lesz. Az egyik városban csatlakozik hozzánk az Apocaliptica.

- Az remek.

- Ja, a többiek is ezt mondták.

- Nem vagy túl lelkes.

- Csak fárasztó a szervezés.

- Na, igen, ti még jól jártatok – kortyol a borába.

Érdekes módom olyan hatást kelt, mintha az imént egy ártatlan szűzleány vérét vette volna, és azt kortyolgatná. Én az áldozati vér helyett maradok a halandóknak való sör mellett. Meghúzom a kesernyés folyadékot és megpróbálom megfejteni szavai értelmét, de nem megy. Fáradt vagyok az ilyen agymunkához. Ő csak vár, hogy kinyögjek valamit.

- Mire gondolsz? – hagyok fel a gondolkodással.

- Idén nem tudunk turnézni menni, mert egyik bandával sem tudtunk egyeztetni, vagy ha igen, akkor elutasítottak minket – mondja.

Ja, igen, nincs basszerosuk. A nélkül nem lehet koncertezni.

- Mit fogtok csinálni?

- Albumot készítünk és klippet forgatunk.

- Toshi mesélte, hogy mennyire élvezte a közös munkát veletek.

- Azt meghiszem, nagyon tehetséges. Jobban teljesített, mint vártuk.

- Ő már csak ilyen.

- Kyo, lehet egy kérdésem? Szeretném, ha őszintén válaszolnál – néz rám komolyan.

Nagyon kortyolok a sörből és várok. Vendéglátóm megissza a vörös folyadékot és rám emeli tekintetét.

- Az utóbbi pár napig úgy néztél rám, mintha valamit vétettem volna ellened. Ha így van, szeretném tudni mivel bántottalak meg.

Mély levegőt veszek és elnyomom a cigim. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Tehát észrevette. Türelmesen vár és ajkai közé emeli a cigarettáját és nagyon szív belőle.

- Semmit, nem csináltál semmit.

- Akkor?

Miért nem elégszik meg ennyire? Miért kell faggatnia?

- Elmondhatod, nem fogom tovább adni – mondja barátságosan mély hangon.

Már megint ezt csinálja. Hangja elbűvöl és elveszi az eszem.

- Rendben, de ha bárkitől visszahallom, kicsinállak! – nézek rá fenyegetően.

Némán bólint és vár.

- Nekem a banda az életem. A szó legszorosabb értelmében. Ők a családom, akikre támaszkodhatok. Mikor felbukkantál és elvitted Toshit, azt hittem végleg el akarod venni tőlem. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy hülye vagyok, de mikor nem értük el őt… - elakadok.

- Értem – bólint kimérten.

- Csak ezért gyűlöltelek akkor, de már nem ezt érzem veled kapcsolatban.

- Hát akkor, mit érzel?

- Örömöt, mer nem vetted el Totchit.

- Nem állt szándékomban bevenni a bandámba Toshit.

Erre felkapom a fejem. Komolyan, ez az ember – már ha az egyáltalán – teljesen kiborít. Hányszor fog még meglepni? Nem tudok kiigazodni rajta.

- A mi basszerosunk Jasmine You volt, úgy tisztelgünk előtte, hogy folytatjuk a zenélést és nem keresünk a helyére senkit. Senki nem olyan jó, mint ő volt. Toshiya jól játszott, de nem úgy, mint ő. Lehet, sőt, biztos, hogy elfogult vagyok, de senkit nem tudok elképzelni Jasmine You helyén. Nem kell nekünk más basszeros, ha ő nem lehet az.

Furcsán cseng a hangja. A szokásos vonzás helyett, mintha fájdalom rejlene a hangjában és a szavai mögött. Jogos, hisz meghalt egy barátja.

- Mi történt? – csúszik ki a számon a kérdés.

- Egészségügyi gondok – csuklik el a hangja.

Furcsán csillognak a szemei, mintha könnyek akarnának kibuggyanni szemhéjai között, hogy végigszántsák gyönyörű bőrét.

- Jövő héten lesz egy éve, hogy elment.

- Sajnálom.

Jól van Kyo, ennél sablonosabb már nem is lehettél volna. Biztos sokan mondták ezt neki.

Itt vetünk véget a beszélgetésnek. Megköszönöm a vendéglátást és elindulok haza. Ahogy kilépek a hűvös levegőre, olyan mintha egy álomból ébredtem volna. Kamijo varázsa és mesebelisége szertefoszlott és én felébredtem. Zsebreteszem a kezem és elgondolkodva megyek végig a sötét utcákon. Nem tudom kiverni a fejemből Kamijo könnyes tekintetét. Biztos ő is olyan, mint én. Még nem tudta feldolgozni a basszerosuk halálát. Mutatja a kemény énekest, de most láttam a gyászoló férfit. Én is ilyen keménynek mutatom magam és csak a bandatársaimnak mutatom meg a gyengébbik, érzelmesebb énemet, de most egy pillanatra Kamijónak is megnyíltam. A szemében láttam a végtelen fájdalmat és a gyászt. Olyan volt, mintha a szerelmét veszítette volna el. Most nem a nemes és elérhetetlen vámpír herceg volt, hanem egy gyászoló, csöndesen szenvedő halandó. Mintha csak magamat láttam volna benne.

Belém villan a felismerés: mi lenne, ha is én is elveszíteném valamelyik bandatársam? Megdermedek erre a gondolatra és kiver a hideg verejték. Nem, ebbe bele se merek gondolni. Megrázom a fejem, hogy megszabadulja ettől a horrorisztikus gondolattól, de nem megy. Mindannyian emberek vagyunk, törékenyek és esendőek. Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Ezért szánalmas az ember.

Ha ne adja ég, Toshi elmenne, nem tudom, mi lenne. Ő a csapat perverz mókamestere. Ő hoz színt az unalmas és szürke hétköznapokba. Ha nem lenne többé, minden kifakulna. Ő az örök jókedv.

Die a másik jómadár. Róla is csak ezt tudom elmondani. Ő a mi Vörös démonunk.

Ha Shinya meghalna, őt se tudnánk pótolni. Ő az egyetlen, akit mindig lehet piszkálni és mikor duzzog, olyan, mint egy mérges hercegnő. A mi Hime-chanunk.

Kaoru pedig… na igen, Kaoru. Nélküle szétesne az együttes. Sose mondtam neki, de büszke vagyok rá, nemcsak mint zenészre, hanem mint emberre. Néha csodálom, hogy elvisel minket, miközben zenél vagy szervez. Nélküle végünk. Ő a mi rettenthetetlen Leader-samánk.

Bármelyiküket veszíteném el, egy részem biztosan vele menne a sírba. Nagyon büszke vagyok rájuk és boldog vagyok, sőt, megtisztelve érzem magam, hogy ilyen nagyszerű zenészekkel dolgozhatok.

Akkor mi lenne, ha én halnék meg? Ezen se gondolkodtam még. Így belegondolva… kíváncsi vagyok, mi lenne. Tényleg nem tudom. Biztos folytatnák a zenélést, Kaoru szavaival élve: „… mert Kyo is ezt akarná…”. Találnának valakit a helyemre és kész. Pár év múlva már azt se tudnák ki volt Nishimura Tooru vagy Kyo Warumono. Talán Kao emlékezne rám a legtovább.

Egy hét telt el mióta nála voltam. Azóta nem beszéltünk, nem volt miről. Most itt állok a temetőben és bámulom Daisuke sírját. Ő is nemrég halt meg. Még mindig nagyon fáj a hiánya és ez így is marad, míg élek. Ez az űr mindig bennem marad, amit maga után hagyott. Ha akkor nem kérem, hogy találkozzunk, vagy más helyet és időpontot mondok, még most is itt lenne. Olyan, mintha én öltem volna meg, esetleg miattam halt volna meg. Kaoru számtalanszor mondta, hogy ez nem így van, mégis így érzek. Hiszen a legjobb barátom volt és az is marad, örökre.

Annyira elmerülök nyomasztó gondolataimban, hogy észre se veszem, hogy zuhog az eső. Nem baj, essen csak. Mindig úgy éreztem, hogy eső megtisztítja az embereket a mocsoktól, a bűneiktől, de én kivétel vagyok. Hiába esne ítéletnapig, akkor se tudná lemosni rólam a bűntudatot. Hiába mardos belülről a bánat, nem tudok sírni. Túl mély ahhoz a gyász.

Csak akkor indulok el, mikor már szó szerint bőrig áztam és csontig átfagytam.

- Nemsokára újra eljövök. Remélem, hamarosan találkozunk – suttogom magam elé.

Hátat fordítok és elindulok. Ahogy megyek a kikövezett úton, hallgatom az esőcseppek megnyugtató kopogását. Mindig is szerettem az esőt, csodálatos. Alig látni az esőfüggönytől, de egy valamin megakad a tekintetem. Egy alak térdel egy sírkő előtt. Arcát kezeibe temeti, majd az égre tekint és rendületlenül tűri, hogy a hűs cseppek az arcába hulljanak. Nem látom ki az, de úgy érzem, mintha ismerném. Megerőltetem a szemem és akkor látom csak, hogy Kamijo van ott. Egy közeli fa alá állok és onnan figyelem. Nem akarok odamenni és megzavarni a gyászában. Tudom mit él át. Én is így térdeltem Daisuke sírja előtt a temetés után, mikor senki sem látott. Percekig állok és figyelem.

- Miért? Miért hagytál el? Hiányzol, napról napra egyre jobban. Már semmi sem olyan, mint régen, mikor mellettem voltál. Már csak a sötétben botladozok, mert eltűnt a fény, mert eltűntél. Utánad mennék, de megígértetted velem, hogy tovább éljek. Miért? Nem akarod, hogy örökre együtt legyünk? – hallom meggyötört, elcsukló hangját.

Az én szívem is elszorul. Még nem láttam így. A sírkőhöz lép és átöleli, mintha csak a szerelme lenne. Mikor úgy érzi, lenyugodott, feláll és elbúcsúzik az elhunyttól, lehajtott fejjel, megtörve távozik. Mikor messze van, ellököm magam a fától és a sírhoz megyek. Nem tudom miért, de tudni akarom kit veszített el. Pofátlan vagyok, de ez most nem érdekel. Tudnom kell, hogy ki miatt szenved ennyire ez a férfi. Mert most nem a vámpír volt, hanem egy megtört ember, aki elvesztette a kedvesét. A fekete fejfa előtt megállok, és szemügyre veszem a feliratokat rajta.

- Isami Yuu Takano, 1979 – 2009. Emléked örökké velünk él – olvasom a feliratot. Még egy név szerepel rajta: Yasmine You.

Ezek szerint itt nyugszik a basszerosuk. Nem maradok itt, nincs értelme. Nem ismertem a srácot. Még az igazi nevét se tudtam eddig. Ahogy hazafelé ballagok, folyton a szemem előtt lebeg Kamijo, amint az emlékhely előtt térdel és zokog. Ezek szerint nem tévedtem egy hete, mikor nála voltam, mert tényleg az halt meg, akit szeretett.