Reggel ébred fel.
- Kyo? – nyöszörgi.
- Igen, én vagyok. Hogy vagy?
- Szomjas vagyok.
Azonnal hozok egy pohár
vizet. Segítek neki felülni, pillanatok alatt megissza a folyadékot.
- Miért nem szóltál, hogy
beteg vagy? – nézek rá mérgesen.
Most nincs az a trükk, hogy
megnyugodjak, és ne legyek rá mérges.
- Ezt megbeszélhetnénk
később?
- Igen. Éhes vagy? – lágyulok
meg.
- Nem.
- Muszáj enned, hogy bevehesd
a gyógyszereid.
- Nem bírok enni –
tiltakozik.
- Nem érdekel, hozok egy
levest, amit te szépen megeszel, aztán jöhet a gyógyszer.
- Jól van.
Kimegyek a konyhába, és
megcsinálom neki a levest. Remélem, le tudja nyelni. Beszélni is alig bír.
- Ebéd után elviszlek
zuhanyozni – jelentem ki.
- Jó, igazán rám fér majd.
Kezébe adom a tálat, lassan
enni kezd. Minden falattal küzd, hogy leerőltesse a torkán. Nézni is rossz. Pár
falat után visszaadja a tálat.
- Nem bírok többet enni.
- Jól van, hozom a
gyógyszert.
Pár pillanattal később már a
tablettákkal térek vissza hozzá. Ezekkel is megküzd. Kitakarom, a lepedő
teljesen nedves.
- Te jó ég – szörnyedek el.
Felsegítem és elbotladozunk a
fürdőig. A zuhanyzókabinba belép, lesegítem róla a nadrágját. Alig áll a lábán.
Megengedem a langyos vizet, amit folyamatosan hűtök. Szegény összerázkódik,
próbál elhúzódni, de a fal megakadályozza.
- Ez hideg – nyöszörgi.
- Tudom, de segít.
Nem bírja megtartani magát,
így leül a zuhanytálcába, összehúzza magát, és nyöszörögve hagyja, hogy a langyos
cseppek hűtsék lázban égő testét. Letérdelek mellé, és kicsit hűtöm a vizet.
- N… Ne, ez nagyon hideg! –
tiltakozik.
Próbál távolabb húzódni. Pár
percig még folyatom rá a vizet, majd megkegyelmezek neki. Elzárom a csapot, és
egy törülközővel szárazra dörgölöm. Hozok neki egy másik nadrágot meg pólót,
majd ráadom. Alig bír mozogni, nagyon rosszul fest. A teste végre nem lángol,
de nagyon sápadt. Kitámogatom a nappaliba, és leültetem a kanapéra.
- Mindjárt mehetsz a szobába,
csak kiszellőztetek. A friss levegő jót fog tenni.
A hálóban kitárom az ablakot,
kicserélem a lepedőt, újat húzok fel, és visszamegyek hozzá.
- Hogy kerültem haza? – kérdi
gyenge hangon.
- Teru és Hizaki hoztak haza,
miután elájultál a próbán. Üzentek is nekem, aztán kihívták hozzád az orvost.
Miután megjöttem, elmondták mi történt, majd elmentek – mesélek.
- Értem. A doki mit mondott?
- Közel voltál a lázgörcshöz.
Erre elfintorodik.
- Hülye, miért mentél
dolgozni, mikor ilyen beteg vagy? – nézek rá szúrósan.
- Nemsokára kiadunk egy új
lemezt, tegnap fejeztük be a felvételeket. Nem engedhettem meg magamnak, hogy
késsünk.
- Semmi nem ér annyit, hogy
tönkre tedd magad! Miért nem gondolsz rám is? Te vagy nekem a legfontosabb! –
fakadok ki, és ugrom fel.
Erre nem tud mit mondani, nem
is néz a szemembe.
- Válaszolj! – mordulok rá.
Még sose emeltem fel a
hangomat, ha vele beszéltem, de most nem tudom türtőztetni magam. Nem tehetek
róla, aggódom érte.
- Ha ezt csinálod magaddal,
miért várod el, hogy én ne hajszoljam túl magam?
Megfogom az állát, és magam
felé fordítom, hogy a szemébe nézhessek. Láztól csillogó szemeiben megbánás
tükröződik. Még mondanék neki valamit, de megcsörren a telefonom. Nem nézem meg
a kijelzőt, csak felveszem.
- Mikor óhajtod betolni a
segged a próbára? – hallom Kaoru mérges hangját.
- Nem megyek ma be – jelentem
ki.
- Azt te csak hiszed! Nem
tudom hol vagy, de most azonnal elindulsz!
- Azt mondtam nem! Fontosabb
dolgom van – miközben beszélek, ránézek Kamijora.
Nagyon rosszbőrben van.
Szédeleg, mindjárt leájul a kanapéról.
- Mi olyan rohadt fontos? –
dühöng Leader-sama.
- Kamijo beteg, nem hagyom
magára. De ezt már mondtam.
- Reméltem, hogy csak rosszul
hallottam.
- Jól hallottad.
- Kyo, nem mondhatod
komolyan, hogy nem jössz be! A nyakunkon van az új lemez kiadása! Ne bassz ki
velünk!
- Bocs, de Kamijo fontosabb –
kinyomom.
Nem érdekel Kaoru.
- Mi a baj? – néz rám kábán a
vámpír.
- Semmi.
- Be kéne menned? Menj csak,
én elleszek.
- Ezt most azonnal
elfelejted! – villámlik a szemem – Nincs az az isten, hogy magadra hagyjalak!
Amíg meg nem gyógyulsz, addig én se megyek be. Még te se tudsz rávenni, hogy
itt hagyjalak.
Nincs ereje válaszolni.
Bemegyek a szobába, bezárom az ablakot, és betessékelem ezt az őrültet az
ágyba. Két takarót is terítek rá, hogy ne fázzon.
- Szükséged van valamire? –
nézek rá.
Elmosolyodik, tarkómra
csúsztatja kezét, magához húz, és lágyan megcsókol. Viszonzom neki, ajkai nem
csak a vágytól égnek, hanem a láztól is. Szinte perzsel a bőre. Elszakadok tőle,
és magára hagyom, had aludjon. Nincs dolgom ma, így csak teszek-veszek. Párszor
benézek Kamijóhoz, leginkább alszik. Ha ébren van, megmérem a lázát, belé
diktálok pár falatot, a gyógyszerekkel együtt. A hűtőfürdőt többször
megismételtük, Kamijo legnagyobb bánatára. Hiába tiltakozott, megkeményítettem
a szívem, és nem kíméltem. Ez csak az ő érdeke. Az egész napot ezzel töltöttem,
csak a legszükségesebb teendők miatt hagytam magára. Szinte óránként mértem a
lázát, de sose akart 39CO alá menni. Kezdek egyre jobban aggódni.
Nem hiszem, hogy ennek így kéne lennie. Ha holnapig nem hatnak a gyógyszerek,
akkor kihívom az orvost. Nem akarom, megkockáztatni, hogy valami komolyabb
történjen vele. Így is rohadt nagy a bűntudatom.
