23. fejezet

Azt a napot, és a következőt is Kamijonál töltöttem. Nem csináltunk semmi különöset, csak élveztük egymás társaságát. Azt terveztük, hogy a szünetünket együtt töltjük, ami jó lett volna. De nem így lett.

Kamijo épp Teruval beszél telefonon. Csak annyi derült még ki számomra, hogy a gitáros kitalált valamit, amibe a társai már belementek.

- Oké, de négyen kevesen leszünk – sóhajt Kamijo, kis szünet – Mi van? Akkor nekem nincs is beleszólásom. Jól van, megyek – és bontja a vonalat.

- Gáz van? – kérdem.

- Nem. Teru vett egy focilabdát és fel akarja avatni. Kitalálta, hogy legyen egy meccs a Versailles és a Dir en Grey közt.

- Nem szeretek sportolni.

- Állítólag, már le lett beszélve.

- Nekem nem szóltak.

- Teru mondta, hogy Kaoru szerint itt vagy.

- De jó – morgok.

- Gyere, jó lesz – simít végig combomon.

Morogva felkászálódok és elindulunk. Egy közeli parkba megyünk. Kamijo ügyesen leparkol és megyünk megkeresni a focipályát, ahol a többiek várnak. A pálya meg van, két kapu van felállítva a fűben. A többiek már ott gyülekeznek.

- Kyo, rossz hatással vagy másokra. Kamijo sose késik – mosolyog Hizaki.

- Mindent el kell egyszer kezdeni – nevet énekesem.

- Inkább játszunk! – lelkesedik Teru.

- Nem játszom – jelenti ki Shinya.

- Olyan nincs. Ha nem akarsz focizni, akkor te leszel a bíró – jelenti ki Kaoru.

- Oké – egyezik bele a dobos.

- A bandák egymás ellen? – veti fel Die.

- Oké – helyesel Yuki.

- Kapusok? – néz végig a társaságon Hizaki.

- Én – jelentkezik Kamijo.

- Velem együtt – jelenti ki Toshiya.

- Akkor hajrá! – kiáltja Die és felkapja a labdát.

Elkezdjük a játékot. Eleinte nincs sok kedvem hozzá, de a végén belejövök és tetszik. Barátságos meccs, csak párszor rúgjuk fel egymást. A Versailles két törékeny gitárosából nem néztem volna ki, hogy ennyi erő van bennük, meg hogy beállnak a megrúgott labda elé. Kamijo is jó kapus, nem igen szerzünk gólt. Totchi se kíméli magát, mindent belead. Nem mérjük az időt, játszunk, míg jól esik. Már mindannyiunkról folyik a víz, a pólók is lekerültek. Kaoru megszerzi a labdát és rárúgja a kapura. Kamijo kis fáziskéséssel mozdul. A labda ágyékon találja, mire összeesik és elterül a füvön. Mindenki megdermed, én meg legszívesebben leütném a gitárost. Kaoru sűrű bocsánatkérés közepette próbálja felsegíteni Kamijot, aki inkább a földön marad. Hizaki az énekeshez szalad és megpróbálja kigöngyölni, mert teljesen összegömbölyödött. Mikor ez sikerül, meg… megtapogatja?!

- Semmi gáz, teljes a szerszámkészlet, úgyhogy megmarad! – kiáltja röhögve.

Mindenkiből kirobban a nevetés, kivéve belőlem. Gyilkosan meredek Kaorura. Ő is a „sérülthez” megy és felhúzza.

- Egyben vagy? Bocsi – mosolyog.

- Igen, semmi gáz – szuszog Kamijo.

Kezet ráznak és szent a béke.

- Remélem nem csináltál a tenorból szopránt – küzd a mosoly ellen Yuki.

- Megnyugodhatsz, férfi vagyok – fintorog Kamijo – és Hizaki, ezt jobb ha nem tudja meg a csajod. Mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy egy pasi tökét fogdostad?

- Nem vagy olyan köcsög, hogy beköpj. Meg ezt be lehet tudni fanservic-nek – vigyorog az említett.

- Igaz.

 Mintha nem történt volna semmi, úgy folytatjuk a játékot. Párszor megfordult a fejemben, hogy „véletlenül” felrúgom Kaorut, de sajna ez nem jött volna össze, mert egy csapatban vagyunk. Nem is kérhetem meg az ellenfél egyik tagját se, hogy tegye meg nekem ezt a szívességet, mert akkor Kao rúghatja a büntetőt és megint eltalálhatja vámpíromat. Kurva élet! Na, majd máshogy állok bosszút.

Végül este kiegyeztünk egy döntetlenben. Hogy ezt megünnepeljük, egy közeli kocsmát látogatunk meg. Teru a vezetésre hivatkozva csak kólát iszik, mire Kamijo és Hizaki látványosan szörnyülködnek.

- Mi ezzel a baj? – kérdi Kaoru.

- A kólától is képes beállni. Olyankor rosszabb, mintha részeg lenne – sóhajt lemondóan Kamijo.

Ilyenről se hallottam még. De mint mindig, vannak csodák. Míg mi a sörünket kortyoljuk, Teru megiszik vagy egy liter kólát és teljesen felpörög. Kezd úgy viselkedni, mint egy gyerek. Nyávogva bújik Hizakihoz, mint egy macska. Aztán elkezdi rángatni, mondván neki WC-re kell mennie, de nem mer egyedül menni, mert fél, hogy elviszi a WC-manó.

- Ez mindig ilyen? – kérdi Die a két gitáros után nézve.

- Aha – sóhajt fáradtan Yuki.

Kamijo vigyorogva hátra dől a széken és átkarolva a vállam közelebb húz magához, és együtt nevetünk Toshi és Die majomkodásán. Még elkapom Kaoru meglepett tekintetét. Önelégülten rávigyorgok és nekidőlök a vámpír mellkasának.

- Ha fáradt vagy, szólj és megyünk haza – súgja fülembe.

- Oké.

Még megiszunk pár sört majd lelépünk.

- Kyo, ez most komoly? – kap el Kaoru.

- Igen, de ne szólj bele.

- Mégis mióta?

- Emlékszel az összejövetelre a turné után?

- Igen.

- Na, pont azóta.

Még mondana valamit, de azt már nem várom meg. Intek a félrészeg-részeg társaságnak és Kamijot követve távozom a kocsmából. Hazafelé menet keresztül vágunk a parkon, ahol nem is olyan rég játszottunk. Az egyik sötét részen Kamijo elkap és szenvedélyesen ajkaimra mar. Felnyögök, de viszonzom és beletúrok szőke tincseibe. Már szédülünk a levegőhiánytól és elválik ajkaimtól és mosolyogva, ragyogó szemekkel néz rám.

- Mi az? – kérdezem.

- A szemed, olyan mintha az ember lelkébe látnál.

- Ilyet se mondtak még.

- Én mondom. Gyere, menjünk.

Mosolyogva ölelem át a derekát és megyünk hozzá. Boldog vagyok, de tényleg.

22. fejezet

Gyengéden magához húz, és lágy csókot lehel ajkaimra. Átkarolom vékony derekát, viszonzom üdvözlését. Elenged, majd átmegyünk a nappaliba. Már túl vagyunk azon, hogy hellyel kínáljon és mondja: „Érezd otthon magad”. Elfoglalom a kanapét, míg ő az egyik polcnál matat valamit.

- Tessék – nyújt felém pár CD-t.

- Miért? – nézek nagyot.

- Te is adtál nekem.

Végignézem a lemezeket. Van köztük limitált kiadás is, amiből összesen 1000 darabot adtak ki. Mindent megtettem, hogy megszerezzem, még Kaorut is segítségül hívtam, de nem jött össze, erre csak úgy megkapom. Hitetlenkedve nézek a lemezekre, majd rá.

- Ez limitált kiadás. Japánban 100 darab van – mutatom fel az egyiket.

- Tudom – bólint komolyan.

- De…

- Nem tetszik a zenéjük.

- Köszönöm – nézek rá hálásan – Akartam szerezni egyet, de már mind elfogyott.

- Akkor neked ez nagyobb érték, mint nekem.

- Igen, főleg, hogy tőled van – végét csak suttogom.

- Van kedved megnézni egy filmet?

- Persze.

- Mit?

- Válassz te.

Kiválasztja a filmet és beteszi a lejátszóba. Leül mellém, elindítja. Az Interjú a vámpírral-t nézzük. Egy karját a kanapé háttámláján pihenteti, így mellkasára dőlök, nyakhajlatának támasztom a fejem. Átölel, és nézzük tovább a filmet. Jólesik a közelsége, ölelése. Biztonságban érzem magam erős karjai közt. Hátamon érzem szíve dobogását, teste melegét. Kell ennél több? Nekem nem. A filmnek vége, de egyikünk se mozdul, nem szólunk egymáshoz. Nincs szükség szavakra. Így tökéletes a pillanat. Nem tudom meddig ültünk így, de gyomrunk korgása törte meg a pillanatot.

- Éhes vagy? – kérdi.

- Aha. Ma még nem ettem.

- Akkor gyere, eszünk.

Kikászálódik mögülem, és eltűnik a konyhában.

- Segítsek? – megyek utána.

- Ha gondolod. A spagettit szereted?

- Igen.

- Akkor jó. Reszelsz sajtot? A hűtőben, a legalsó polcon van – mondja.

Az utasításoknak megfelelően cselekszem. Hamar megvan a sajt, a reszelőhöz is útba igazít, és végre munkához láthatok. Nem beszélünk, nincs szükség szavakra. Néha segít, hogy mi hol van, de nem törjük meg a jóleső csöndet.

- Megkevernéd a tésztát? – kéri vámpírom.

Szó nélkül eleget teszek kérésének, a sajt már úgyis kész. Míg kavargatom a tésztát, egy fakanál lebeg a szemem elé. Kamijo halványan mosolyog. Megkóstolom a szószt, elismerően bólintok.

- Finom.

- Akkor készen is vagyunk.

Elzárja a gázt, addig megterítek. Hoz két sört, és asztalhoz ülünk.

- Honnan jött ez a vámpír stílus? – kérdezem két falat között.

- Gyerekkoromban elég sok vámpírfilmet néztem, és elbűvöltek. Az erejük, az egész lényük. Hasonlítani akartam rájuk. A reneszánsz stílust is hamar megkedveltem, úgy gondoltam, jó lenne ötvözni a kettőt. Az előző bandában ez nem jött be, nem tetszett a srácoknak, és azt mondták, hogy hagyjam abba ezt a hülyeséget. A Versailles-nál tetszik a fiúknak, veszik a poént, és belemennek a játékba. Miért kérdezed?

- Nem tudom, csak úgy.

- Hülyének tartasz, ugye? – kérdi könnyedén, nincs a hangjában semmi szemrehányás.

- Ha te hülye vagy, akkor én mi vagyok? Mert akkor kézen fogva mehetünk a zártosztályra.

- Igaz – kuncog – De miért kérdezed?

- Csak érdekel. Furán hangozhat, de olyan mintha rossz korba születtél volna.

Értetlenül néz, és felvonja szép ívű szemöldökét.

- Te olyan vagy, mint egy reneszánsz vámpír. Mintha évszázadokat éltél volna, vagy később születtél volna.

- Ez hízelgő – jön zavarba.

- Ne nevess! Így gondolom, és kész. Amúgy meg, te kérdezted – duzzogok.

- Jól van, ne morogj – kuncog.

Fintort vágok, és folytatom az evést. Borzasztó ez az alak. Ebéd után elmosogat, és feltesz főni egy kávét.

- Nem hittem volna, hogy ilyen házias vagy – jegyzem meg.

- Muszáj, mert nem szeretem a disznóólat. Szeretem, ha rend van. Ezen kívül, a szüleim neveltek így. Jó ezt csinálni, legalább ez leköti a figyelmem, és nem kell mindig a munkára koncentrálnom.

- Hogy van minderre időd és energiád? Én munka után örülök, hogy élek.

- Szeretem ezt csinálni, és mint mondtam, utálom a rendetlenséget.

Erre elfintorodom. Nálam az van, és ő bejött oda. Nem szólt, mikor látta a felfordulást. Ez azért érdekes.

- A lakásomra nem mondtál semmit – jegyzem meg.

- Az a te otthonod. Soha nem szólok bele mások otthoni szokásaiba. Ha neked az tetszik, vagy úgy érzed jónak, nem szólok bele.

- Az a lakás nem az otthonom, csak egy hely ahol lakom.

- Akkor hol van az otthonod?

- Annál akit szeretek. Ott az otthon, ahol ő van.

Megkapom a kávém, és magához húz egy csókra. Kissé tétova, de mikor viszonzom, felbátorodik.

- Üdv itthon – mosolyog és elhúzódik.

21. fejezet

Visszamegyünk a többiekhez. Kamijo végig maga mellett tart, egy pillanatra se hagy el. Csak velem foglalkozik, nekem szenteli minden figyelmét. Többen akarnak vele beszélni, de elküldi őket, hogy velem lehessen.

- Nem kéne másokkal is foglalkoznod? – kérdem tőle.

- Nem. Csak te kellesz.

Elmosolyodok.

- Kamijo! – kiált Teru – most velem jössz – ragadja meg a karját és vonszolja magával.

Kamijoval értetlenül pillantunk egymásra, de ő pillanatok alatt eltűnik a tömegben, hála gitárosuknak.

- Jól eltűntél. Már kereslek egy ideje – csíp el Kaoru.

- Nyugi, nem szököm meg – morgok.

- Sejtettem.

- Akkor? Miről maradtam le?

- Nem sokról.

- Ennyire nem tudsz élni nélkülem? – kekeckedek.

- Csak szeretnéd.

- Nem tudom feltűnt-e, de elég, ha csak egy árnyékom van. Nem kellesz te is.

- Próbálok vigyázni rád.

- Nem kell.

- Azt majd meglátjuk.

Inkább otthagyom Kaorut, mielőtt felhúzom magam. Most túl jó a hangulatom. Teljesen más színben látom ezt az egész rendezvényt. Sokkal kellemesebb. De jobb lenne, ha visszakapnám a vámpírom, de a főnökével beszél valamit nagyon elmélyülten. Mikor észrevesz, halványan elmosolyodik és követi minden mozdulatom. Miyavi mellém szegődik és kellemesen eldiskurálunk. Lökött, mint mindig, de most nem zavar. Semmi sem tudja elrontani a kedvem. Néha Kamijoval tudunk váltani pár szót, de nekem az is elég, ha a közelében vagyok.

Késő este kezdenek szállingózni a zenészek. Mi is indulni készülünk. Az előtérben összetalálkozunk a Versailles két tagjával. Kamijo és Yuki valamiről elmélyülten beszélnek.

- Mentek? – kérdi kerek szemekkel Yuki.

- Aha, késő van – ereszt meg egy fáradt mosolyt Toshi.

- Mennyi az idő? – kezd órát keresni Kamijo.

- Hajnali négy – mondja Shin.

- Mi?! – néz nagyot az énekes.

- Oké, hogy te éjszakai lény vagy, de mi emberek nem – viccelődik Die.

- Lassan szedjük össze Terut és Hizakit – tervez Yuki.

- Teru mintha az étteremben aludna. Hizakit nem tudom. Kimegyek cigizni – dönt Kamijo.

- Oké, összeszedem őket és mehetünk. Szólj a sofőrnek.

- Meg lesz.

Így már hatan megyünk ki. Kamijo az épület előtt rágyújt és megkér egy itteni inast, hogy szóljon a sofőrjüknek.

- Ilyen jó dolgotok van, hogy hazaviszik a seggetek? – kérdi Dai.

- Aha – vigyorog önelégülten.

Mire leég a cigije, megjön Yuki két zombi gitárossal. Búcsúzkodás közben Kamijo magához von, és a fülembe suttogja érzéki hangon:

- Majd hívj fel.

- Oké.

Megajándékoz lehengerlő mosolyával és mennek. Egy fekete limuzinba szállnak be. Die és Toshi morognak, hogy ők is akarnak ilyet, de Kao lehűti őket. Ahogy beülünk Kao kocsijába, ismét elszorítja a szívem a magány.

Hazaérve az üres lakás fogad, de nem érzem annyira ridegnek és idegennek. A sötétség nem hideg és rémisztő, inkább, mint egy védőburok vesz körbe. Most nem érzem, hogy elveszett lennék, hogy felemészt a fájdalom, mert van valaki, aki ezt, mint semmissé teszi. Aki óvón átölel, védve minden rossztól. Ez Kamijo. Letusolok és elterülök az ágyamon. Nagyon fáradt vagyok, de nem bírok aludni. A testem meg se bír mozdulni, de az agyam zakatol. Miért? Hogy történhetett meg, hogy Kamijo megcsókolt? Hogy szerethetett belém? Tényleg szeret, vagy csak beképzelem magamnak? De, ha nem érez semmit irántam, akkor miért csókolt meg? Ő egy gyönyörű férfi, bárkit megkaphatna, mégis én kellek neki, én… egy gnóm törpe. Keserűen elmosolyodom. Örülök, de nem tudok teljes szívemből. Vannak még kétségeim. Sokat csalódtam már, nem tehetek róla.

Reggel arra kelek, hogy ügyes fejemmel, elfelejtettem elhúzni a sötétítő függönyöket. Szinte semmit sem aludtam, csak feküdtem. Amíg úgy tettem, mintha aludnék, számtalanszor lepörgött előttem a tegnap este. Még mindig nem merem elhinni. Túl szép. Olyan, mint mikor kiállok a színpadra énekelni. Olyankor elragad magával az extázis, repülök és minden tökéletes. Ekkor lesz vége mindennek. Megszűnik minden, én meg lezuhanok. Ez eddig túl szép, szinte már várom, hogy mikor kerít hatalmába a gravitáció. Ahogy fekszem, ez nem akar megtörténni. Erőt veszek magamon és kikelek az ágyból, hogy főzzek egy kávét. Míg fő a fekete, előszedem a mobilom és tétován keresem ki Kamijo számát. Görcsbe rándul a gyomrom, mikor cseng. Mikor kinyomnám, meghallom az énekes hangját:

- Igen?

- Kyo vagyok. Felébresztettelek?

- Nem, a konyhában voltam és nem találtam a telefonom. Meddig lesztek szabadságon?

- Két hét. Ti?

- Egy hétig, utána stúdió felvételek. Ráérsz ma?

- Persze, mit találtál ki?

- Van kedved átjönni?

- Oké. Mikorra menjek?

- Amikor akarsz.

- Indulok.

Bontom a vonalat és összeszedem magam. Már csukott szemmel is eltalálnék hozzá, nem csoda, számtalanszor jártam nála. Most az út hosszabbnak tűnik, mint eddig bármikor. Egy óra múlva végre megérkezem hozzá. Bekopogok és várok. Nem tart sokáig és nyílik az ajtó. Nyelek egy nagyot mikor meglátom vámpíromat. Fekete farmer, kék ing, amit hanyagul félig kigombolva hagyott. Gyönyörű kontrasztot ad sápadt bőre a ruhák sötét színével.

- Végre itt vagy – mosolyog.

- Jöttem volna előbb is, de szar a közlekedés – lépek be a lakásába.

20. fejezet

Nem tudom ki találta ki ezt a hülyeséget, de most szívesen elbeszélgetnék vele. Az oké, ha a PSC szervez egy bulit, hogy villogjanak velünk, de ez… most nem a mi cégünk szervezi, hanem Japán legjobb kiadói. Mindenki elhozza a legjobb aranytojást tojó tyúkot.

- Miért kell elmennünk? – kérdezem Kaorutól.

- A főnök utasítása, meg amúgy is, ez remek alkalom, hogy megismerkedjünk más bandákkal és szakmai tapasztalatokat cseréljünk – feleli.

- Kik lesznek ott? – kérdi Shin.

- Miyavi, Gackt, Alice Nine, a the GazettE, Girugamesh, Hyde, Versailles, Luna Sea, a többieket nem tudom – sorolja a csapatokat Leader-sama.

- Már ez is sok – morgok.

- Nyugi, biztos jó lesz – nevet Totchi.

- Neked tuti, ott lesz Kamijo és csapata – vigyorog Die.

- Aha, kíváncsi vagyok, mi van velük. Yuki mondta, hogy rengeteget dolgoznak és most fog kijönni az új albumuk – lelkesedik a basszeros.

Megdermedek az énekes nevének hallatán. Tehát eljön. Újra láthatom. Furcsa melegség járja át a szívemet. Gyomrom öklömnyire összemegy, benne egy hegynyi görccsel. Látni akarom őt, de ugyanakkor félek is. Nem lenne okom, mégis. Többször beszéltem már vele, talán mondhatom, hogy barátok vagyunk, mégis… feszélyez a jelenléte. Mellette olyan érzésem van, mintha a Szépség és a Szörnyeteg lennénk. Igen, ő szinte természetfelettien szép – az eleganciáról nem is beszélve –, én meg egy ocsmány törpe vagyok. Csodálom, hogy eddig egyáltalán szóba állt velem. Mikor beszéltünk és kérdezett valamit, láttam rajta, hogy érdekli a válasz és nem csak udvariasságból tudakolózik. Jól esett, hogy valakit érdekel, hogy mi van velem – a bandát leszámítva -.

Végre megérkezünk a hatalmas szállodához.

- Te Kao, biztos jó helyen járunk? – kérdi Dai.

Jogos a kérdés, mert ez Tokyo legjobb ötcsillagos szállodája.

- Ez a cím lett megadva – vonja meg a vállát.

Bemegyünk a hatalmas előcsarnokba, ahol egy frakkos ürge lép hozzánk.

- Miben segíthetek uraim? – kérdi egy meghajlás után. – Önök is a ma esti partira jöttek?

- Igen, mi vagyunk a Dir en Grey, a PS Company kiadótól – mondja Kao.

Az öreg pingvin egy listát lapozgat, majd bólint.

- Kérem, jöjjenek velem – és elindul.

Elvisz minket a hatalmas étterembe, ahol már sokan társalognak. Nagyon flancos ez a hely.

- Csak én érzem úgy, hogy nem illünk ide? – bököm meg Dai vállát.

- Szerintem nem – jön a válasz.

- Akkor jó.

- Hát akkor… érezzük jól magunkat – ezzel a kijelentéssel Kaoru elvonul.

A többiek is szétszélednek beszélgetni. Szemeimmel akaratlanul is a Versaillest kezdem keresni, pontosabban az énekest, de nincs sehol se ő, se senki a bandából. Ezek szerint még nincsenek itt. Az egyik pincértől szerzek egy pohár pezsgőt és elindulok körbenézni. Találkozom pár ismerőssel, de nem érdekelnek. Hiroto az első, aki hozzám jön.

- Kyo-kun, mit szólsz ehhez a partihoz? – vigyorog.

- Mit szóljak? Nem látom sok értelmét – vonom meg a vállam unottan.

- Ugyan, szerintem ez remek! Annyi emberrel lehet ismerkedni – lelkendezik.

- Ja, de máskor is lehet velük találkozni.

- Ne legyél ilyen negatív.

- Ilyen vagyok és kész.

Kezd az idegeimre menni az állandó vigyorával és gyerekes lelkesedésével. Inkább gyorsan lerázom és tovább megyek. Már nem tudom, mióta keringet itt, de semmi sem tud érdekelni. Unatkozom, legszívesebben elmennék aludni. Ám tervem meghiúsítja Toshiya hangja, amint örömében valaki nyakába ugrik. Felkapom a fejem, és igen, a Versailles érkezett meg. Ők is öltönyben, mint mindenki – vagy az egyének többsége. Kamijo is eljött. Bennem reked a levegő, ahogy meglátom. Fekete öltöny, hozzá egy mélyvörös ing, ami kiemeli sápadtságát. A rohadt életbe, nagyon jól néz ki. A vámpír herceg és udvartartása megérkezett a bálba. Mosolyogva beszélnek Toshival, majd szétszélednek, csak a gitárosuk, Teru maradt a basszistával beszélgetni. Megrázom a fejem, hogy ne bámuljam olyan feltűnően őket.

Az egyik ablakon bámulok kifelé, mikor a tükröződő felületen látom, hogy valaki mögém áll.

- Beszélhetnénk? – kérdi mély hangján Kamijo.

- Persze – fordulok felé lazán.

Megereszt egy félmosolyt és elindul a tömegen keresztül valamerre. Nem értem miért megy el. Bár van egy sanda gyanúm. Talán szégyell? Könnyen lehet. Mikor eddig beszélgettünk vagy egy kocsmában ültünk, ahol nem ismernek minket, vagy nála voltunk. Ezek szerint tévedtem, és ő is olyan, mint a többi ember – hiába vámpír -, kétszínű. Ez fáj, mert bíztam benne. Elhittem neki, mikor mondta, hogy élvezi a társaságom, de ezek szerint hazudott. Ő is kihasznált, de nem úgy, mint eddig bárki.

Egy elhagyatott, gyéren megvilágított folyosón áll meg.

- Mit akarsz? – kérdezem és remélem, a hangom nem remeg.

Nem felel, a falnak taszít és az ajkaimra mar. Lágyan csókol, ezzel elárulva minden érzelmét. Nem mondta ki, de érzem, hogy szeret. Engedek néma kérésének és szétnyitom ajkaim. Karjaimat nyaka köré fonom és elmélyítem a csókot. Minden megszűnik, csak ő van, csókja édes és bűnre csábító.

- Ezt – mosolyog.

- Miért csináltad? – kérdezem.

Tényleg nem értem ezt a férfit. Ő nem szerethet, az képtelenség. Ennek ellenére nagyon élveztem a csókot. Ajkai sokkal édesebbek, mint gondoltam.

- A vámpírok csak egyszer választanak párt maguknak.

- De neked Yasmine You volt a párod – morgok, nem bírok a szemébe nézni.

Nagyon fájnak ezek a szavak.

- Nem, nem ő volt. Csak azt hittem, hogy ő az enyém, de nem így volt, ezért vették el tőlem. Most tudom, kit szántak nekem.

Végig a szemembe néz, látom, hogy nem hazudik. Gyönyörű barna íriszei boldogságtól csillognak. Nem tudok neki mit mondani. Szeretem őt, de ez az egész helyzet olyan… bonyolult…

- Vagy te nem szeretsz? – kérdezi csalódással a hangjában.

Látom, hogy a boldogsága egy pillanat alatt eltűnik, átadva helyét a fájdalomnak. Elenged és indulni készül, de elkapom a karját. Most én lököm a falnak és vadul megcsókolom. Belenyög a csókba, de azonnal reagál és viszonozza.

- És ha nem én vagyok a párod és elveszítesz? – szakadok el édes ajkaitól.

- Akkor együtt megyünk a pokolra – mosolyog.

Megeresztek egy félmosolyt és elengedem. Még kapok egy gyors csókot és visszamegyünk az étterembe. Boldog vagyok, nagyon boldog. Végre megkaptam azt a férfit, akit szeretek és ő is viszont szeret.