22. fejezet

Gyengéden magához húz, és lágy csókot lehel ajkaimra. Átkarolom vékony derekát, viszonzom üdvözlését. Elenged, majd átmegyünk a nappaliba. Már túl vagyunk azon, hogy hellyel kínáljon és mondja: „Érezd otthon magad”. Elfoglalom a kanapét, míg ő az egyik polcnál matat valamit.

- Tessék – nyújt felém pár CD-t.

- Miért? – nézek nagyot.

- Te is adtál nekem.

Végignézem a lemezeket. Van köztük limitált kiadás is, amiből összesen 1000 darabot adtak ki. Mindent megtettem, hogy megszerezzem, még Kaorut is segítségül hívtam, de nem jött össze, erre csak úgy megkapom. Hitetlenkedve nézek a lemezekre, majd rá.

- Ez limitált kiadás. Japánban 100 darab van – mutatom fel az egyiket.

- Tudom – bólint komolyan.

- De…

- Nem tetszik a zenéjük.

- Köszönöm – nézek rá hálásan – Akartam szerezni egyet, de már mind elfogyott.

- Akkor neked ez nagyobb érték, mint nekem.

- Igen, főleg, hogy tőled van – végét csak suttogom.

- Van kedved megnézni egy filmet?

- Persze.

- Mit?

- Válassz te.

Kiválasztja a filmet és beteszi a lejátszóba. Leül mellém, elindítja. Az Interjú a vámpírral-t nézzük. Egy karját a kanapé háttámláján pihenteti, így mellkasára dőlök, nyakhajlatának támasztom a fejem. Átölel, és nézzük tovább a filmet. Jólesik a közelsége, ölelése. Biztonságban érzem magam erős karjai közt. Hátamon érzem szíve dobogását, teste melegét. Kell ennél több? Nekem nem. A filmnek vége, de egyikünk se mozdul, nem szólunk egymáshoz. Nincs szükség szavakra. Így tökéletes a pillanat. Nem tudom meddig ültünk így, de gyomrunk korgása törte meg a pillanatot.

- Éhes vagy? – kérdi.

- Aha. Ma még nem ettem.

- Akkor gyere, eszünk.

Kikászálódik mögülem, és eltűnik a konyhában.

- Segítsek? – megyek utána.

- Ha gondolod. A spagettit szereted?

- Igen.

- Akkor jó. Reszelsz sajtot? A hűtőben, a legalsó polcon van – mondja.

Az utasításoknak megfelelően cselekszem. Hamar megvan a sajt, a reszelőhöz is útba igazít, és végre munkához láthatok. Nem beszélünk, nincs szükség szavakra. Néha segít, hogy mi hol van, de nem törjük meg a jóleső csöndet.

- Megkevernéd a tésztát? – kéri vámpírom.

Szó nélkül eleget teszek kérésének, a sajt már úgyis kész. Míg kavargatom a tésztát, egy fakanál lebeg a szemem elé. Kamijo halványan mosolyog. Megkóstolom a szószt, elismerően bólintok.

- Finom.

- Akkor készen is vagyunk.

Elzárja a gázt, addig megterítek. Hoz két sört, és asztalhoz ülünk.

- Honnan jött ez a vámpír stílus? – kérdezem két falat között.

- Gyerekkoromban elég sok vámpírfilmet néztem, és elbűvöltek. Az erejük, az egész lényük. Hasonlítani akartam rájuk. A reneszánsz stílust is hamar megkedveltem, úgy gondoltam, jó lenne ötvözni a kettőt. Az előző bandában ez nem jött be, nem tetszett a srácoknak, és azt mondták, hogy hagyjam abba ezt a hülyeséget. A Versailles-nál tetszik a fiúknak, veszik a poént, és belemennek a játékba. Miért kérdezed?

- Nem tudom, csak úgy.

- Hülyének tartasz, ugye? – kérdi könnyedén, nincs a hangjában semmi szemrehányás.

- Ha te hülye vagy, akkor én mi vagyok? Mert akkor kézen fogva mehetünk a zártosztályra.

- Igaz – kuncog – De miért kérdezed?

- Csak érdekel. Furán hangozhat, de olyan mintha rossz korba születtél volna.

Értetlenül néz, és felvonja szép ívű szemöldökét.

- Te olyan vagy, mint egy reneszánsz vámpír. Mintha évszázadokat éltél volna, vagy később születtél volna.

- Ez hízelgő – jön zavarba.

- Ne nevess! Így gondolom, és kész. Amúgy meg, te kérdezted – duzzogok.

- Jól van, ne morogj – kuncog.

Fintort vágok, és folytatom az evést. Borzasztó ez az alak. Ebéd után elmosogat, és feltesz főni egy kávét.

- Nem hittem volna, hogy ilyen házias vagy – jegyzem meg.

- Muszáj, mert nem szeretem a disznóólat. Szeretem, ha rend van. Ezen kívül, a szüleim neveltek így. Jó ezt csinálni, legalább ez leköti a figyelmem, és nem kell mindig a munkára koncentrálnom.

- Hogy van minderre időd és energiád? Én munka után örülök, hogy élek.

- Szeretem ezt csinálni, és mint mondtam, utálom a rendetlenséget.

Erre elfintorodom. Nálam az van, és ő bejött oda. Nem szólt, mikor látta a felfordulást. Ez azért érdekes.

- A lakásomra nem mondtál semmit – jegyzem meg.

- Az a te otthonod. Soha nem szólok bele mások otthoni szokásaiba. Ha neked az tetszik, vagy úgy érzed jónak, nem szólok bele.

- Az a lakás nem az otthonom, csak egy hely ahol lakom.

- Akkor hol van az otthonod?

- Annál akit szeretek. Ott az otthon, ahol ő van.

Megkapom a kávém, és magához húz egy csókra. Kissé tétova, de mikor viszonzom, felbátorodik.

- Üdv itthon – mosolyog és elhúzódik.