25. fejezet

Minden jó dolog egyszer véget ér, így a szabadság is. Mivel Kamijónak be kell mennie a stúdióba, hogy felvegyék a következő albumot, így hazamegyek. Tudom, milyen ez az időszak, csak aludni jön majd haza. Felajánlotta, hogy maradjak, ha akarok, de inkább nem. Ismerem magam, nem tudnék sokáig rendet tartani, és a takarításhoz sem értek. Nem akarom, hogy hullafáradtan még takarítania kelljen. Mikor belépek a lakásomba, elhúzom a szám. Eddig fel se tűnt, mennyire személytelen, és… olyan tipikusan én. Sötétítők elhúzva, CD-k, ruhák, egyéb dolgok szanaszét, mintha egy tornádó söpört volna itt végig.

- Otthon, édes otthon – fintorgok.

Furcsa, eddig szerettem itthon lenni, jó volt, de most már nem annyira. Megszoktam a rendet, a tisztaságot, furcsa most ez a környezet. Annyira más. Míg Kamijónál olyan volt, mintha egy palotában laknék, ez a hely egy lyuk, ahhoz képest. Most zavar a mindent körülvevő, betöltő csönd. Fáradtan elnyúlok a kanapén, próbálok pihenni, lélekben felkészülni a munkára, és még valamire. Valamire, ami sokkal rosszabb, mint Kaoru rabszolga-hajcsárkodása. Maga, Kaoru.

Lélekben felkészülve megyek a stúdióba. Van egy olyan sejtésem, hogy nem lesz akkora szerencsém, hogy Kao elfelejtse, a foci utáni ivászatot. Ő még az elefántokat is megszégyeníti, az emlékezés terén. Mint mindig, most is én érkezem utoljára. Leader-sama sokatmondó pillantásokat küld felém, ebből tudom, hogy szünetben kínvallatásban lesz részem. Zene helyett összeülünk véglegesíteni az új album dalait, borítóját, miegyebét. Nekem mindegy, hogy mi kerül rá, mert csak énekelnem kell. Vajon Kamijóék, hogy haladnak? Már biztos készülnek a felvételek, és már túlesetek ezeken a macerákon. Mázlisták. Ha ezt tudom, ráértem volna még többet késni, vagy délre bejönni. Mire elaludnék, Toshi oldalba bök, mondván, elkészültünk.

- Ezt leadom, és kezdhetjük a felvételeket – mondja Kaoru és elmegy.

- Nagyon kómás vagy. Ennyi dolgod volt a pihenő alatt? – vigyorog Dai.

- Tudod, sok erőt felemészt a semmittevés – sóhajtok fel.

- Na, de ennyit?

- Képzeld.

Toshi kezd arról magyarázni, hogy ő mivel töltötte a szünetet. Nagyjából mindenki ugyanazt csinálta, elutazott a szüleihez. Csak én maradtam otthon. Bár… nem egészen, mert nem a saját lakásomon voltam. Míg nála voltam, feltöltődtem energiával, ami azonnal szertefoszlott, amint visszamentem a saját lakásomra. Kao visszajön, kijelenti, hogy ideje ebédelni. Toshi és Die versenyt futnak a büfébe, én is mennék, de Kaoru nem engedi.

- Nem jöttök? – kérdi Shin.

- Mindjárt, van egy kis beszédem Kyoval – mondja Kao.

Dobosom csak bólint, és kimegy.

- Mondjad, ne kímélj – sóhajtok lemondóan.

- Na, kezdj mesélni – fonja össze karjait.

- Ne kezd, nem vagyok gyerek.

- Ne térj ki. Együtt vagytok?

- Igen, együtt. Azon a nagy bulin jöttünk össze, de ezt már mondtam.

- Tudom, de ugye tudod, hogy nem igazán örülök?

- Mert? Mi bajod van?

- Féltelek. Tudom milyen vagy, mikor csalódsz, és ezt akarom elkerülni. Nem olyan rég Toshi miatt voltál idegroncs.

- Az más! Össze sem lehet hasonlítani ezzel!

- Lehet, de ha az a fickó szórakozik, akkor mi lesz? Padlóra küld, és kanalazhatunk fel, vagy még rosszabb. Nem akarlak a pszichiátrián látogatni. Ezt ne kérd tőlem.

- Miattam nem kell oda menned - jegyzem meg.

- Kyo… - nem sok jót ígér a hangja.

- Kérlek, ne kezd, Kao, nem akarom, hogy ellenem fordulj.

- Nem fordulok ellened, épp védeni próbállak, ha engednéd.

- Kedves, de most nem a védelmed, hanem a támogatásod kell.

Idegesen megdörzsöli az arcát, leül a fotelba.

- Mi lesz, ha ez kiderül? – tereli a témát.

- Nem fog – makacskodom.

- De ha mégis.

- Azon ráérünk akkor agyalni.

- Kami-sama – dől hátra, és sóhajt lemondóan.

- Hé, nyugi, nem lesz gáz – lépek elé.

- Remélem.

A térdére támasztja a könyökét, tenyerébe temeti az arcát. Most nagyon kikészítettem. Ritkán látni így. Elé lépek, a mellkasomhoz húzom a fejét és rátámasztom az állam.

- Ne aggódj ennyire – mondom.

- Csak ne legyen baj. Tartom a hátam, amíg tudom, de félek, nem elég szélesek ehhez a vállaim.

- Akkor itt vagyok, segítek neked.

Morog valamit, de nem értem. Egy ideig így maradunk, majd feláll.

- Menjünk enni, éhes vagyok.

Pár lépéssel lemaradva követem. Tudom, nem boldog, de majd megbékél. Ha nem, így járt. Csak mert neki nem tetszik, nem hagyom el a vámpírt. A nap további részében, Kao nem szól hozzám, látszik, hogy próbálja megemészteni a hallottakat. Ha nem is fog teljesen megbékélni a helyzettel, elfogadja, és a háttérben marad. Mint mindig, ha kell, előlép és segít. Folytatjuk a próbát, mint mindig, késő estig bent maradunk. Mikor már megyünk haza, megnézem a telefonom, egy nem fogadott hívásom van Kamijótól. Felhívom, remélem, még ébren van. Elvégre, a vámpír éjszakai lény.

- Hm? – morog.

- Felébresztettelek? – kérdem.

- Igen, ezek szerint most vetted észre, hogy hívtalak.

- Igen, miért kerestél?

- Hogy tudnánk-e majd valamikor találkozni.

- Felőlem bármikor. Ha akarod most is átmehetek.

- Jó lenne, de holnap hajnalban kezdünk.

- Mert?

- Klipforgatás lesz egész héten – ásít egy nagyot.

- Akkor nem látlak – fintorgok.

- Sajnos. De ha minden igaz, Pénteken végzünk, aznap aludni fogok. Szombaton átjössz?

- Megbeszéltük.

- Oké, viszont alszom, majd hívlak.

Mosolyogva bontom a vonalat. Jó volt hallani álmos hangját. Így se hallottam még.