26. fejezet

A fotelban elfészkelve olvasok egy verseskötetet, míg Kamijo a kanapén elnyúlva alszik. Mielőtt elmélyedhetnék a versben, az énekes motyogására figyelek fel. Hallom a hangját, de nem értem egy szavát sem.

- Ne… ne menj el. Ne hagyj egyedül, Jasmine – nyöszörög.

Kiesik a kezemből a könyv, a szívem kihagy több ütemet. Ezt jól hallottam? Tényleg Jasmine You-t hívta? Még mindig őt szereti? Akkor velem mi van? Csak játszott velem? De… az nem lehet. A szeme, a csókjai nem hazudhattak! Kimegyek az erkélyre, és cigire gyújtok, hogy lenyugodjak. Miért? Mit vétettem? Itt van az oly áhított zuhanás. Még hogy a vámpírok csak egyszer választanak párt! Még hogy Kamijónak én vagyok a párja. Egy nagy szart! Tudhattam volna a legelején, de nem tudtam. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Az ember álmában azt látja, amire vágyik. Én Kamijóval álmodtam, mert őt akartam. De ő…! Ő Jasmine-nel álmodik. Ezek szerint őt szereti, ő kell neki, nem én. Ha így van, miért csinálta ezt velem? Miért? Csak játszott. Tényleg egy angyalbőrbe bújt démon. Kaorunak igaza volt. Okkal féltett. Most már bánom, hogy nem hittem neki, mert igaza volt. Mindig igaza van. Elszorul a torkom, alig kapok levegőt, a könnyek égetik a szemem, de tartom magam. Leég a sokadik cigim. Benézek a lakásba, hogy alszik-e még. Már ébren van, és a polcokon lévő fényképeket nézi. Végül is… rengeteg kép van róla meg a basszerosról. Ha nem tette túl magát rajta, miért szórakozik velem? Ő kezdte ezt, nem én. Inkább hátat fordítok neki, és az utcát bámulom.

- Kyo – hallom nevem.

Halkan csukódik az erkélyajtó.

- Hm? – adom tudtára, hogy figyelek.

- Sokat aludtam?

- Nem, egy-két órát.

- Minden rendben? – érdeklődik.

- Ja, mi lenne? – vonok vállat.

- Ok nélkül még te se morogsz.

- Most ilyenem van.

Ellököm magam a korláttól, és bemennék, de elkapja a karom.

- Kyo. – Lágyan ejti ki a nevem.

Ettől a hangtól mindig ellágyulok.

- Mi a baj?

- Semmi, de tényleg – szabadítom ki karomat.

Bemegyek, szerzek egy füzetet, és egy tollat. Elfészkelem magam a fotelban, és írni kezdek. Maguktól jönnek a szavak. Kiírom magamból ezt a fájdalmat, hátha jobb lesz. Nem megyek el, nem futamodom meg. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha menekülnék. Kamijo bejön, és eltűnik a konyhában. A lakást hamarosan belengi a kávé illata. Mire lekészülök a szöveggel, a vámpír kezembe nyom egy bögre feketét.

- Mit írsz? – terpeszkedik a kanapén.

- Egy szöveget.

- Megnézhetem?

Vállat vonok, és átadom neki a füzetet. Párszor végigolvassa.

- Még mindig tömény fájdalom – teszi le.

- Ilyen vagyok, ezt tudhatnád.

- Nem akarsz valami boldogabbat írni?

- Akkor mindenki rajtam röhögne.

- Igaz, neked a védjegyed lett a fájdalom – csóválja meg a fejét.

- Igen – erőltetek egy mosolyt, ami inkább fintor.

- Nincs benned annyi fájdalom, mint gondolod, és írod.

- Nem hiszem.

- Pedig így van – villantja fel mosolyát.

Morogva megvonom a vállam. Máskor talán hinnék neki, de jelenleg inkább a képébe röhögnék, mert most csak keserűség mar belülről. A beszélgetést a mobilom csörgése szakítja meg.

- Mond – sóhajtom, mikor meglátom Kao nevét a kijelzőn.

- Utálhatsz, de jó lenne, ha írnál valamit, amit ki tudunk adni – tér a tárgyra azonnal.

- A turnén írtam – morgom.

- Az nem elég, és emlékezz vissza, hogy ki is dobtad egy részét. Szóval jó lenne, ha összeszednéd magad. A szöveg a te részed.

- Jól van már, ne sürgess. Ne hisztizz, lesz szöveg.

- Nem hisztizek.

- De, na megyek, csá – nyomom ki.

Még ez is. Komolyan mi jöhet még?

- Baj van? – kérdi lágyan Kamijo.

- Kaoru hisztis, gondolom havibajos már megint. Megyek, mert még dolgoznom kell.

- Ahogy gondolod – kísér az ajtóig.

Csöndben várja, míg összeszedem magam.

- Majd hívj – csókol meg.

Aprót bólintok, és megyek haza.

Ismét megy az írás. Egymás után jönnek a dalok, tele fájdalommal, és sötétséggel. Néhánynak írok zenét is, ha hallom a dallamokat. Kaoru örülhet, most adok neki legalább két albumnyi szöveget. A zene az csak ráadás, szóval leszállhat rólam. Nem vagyok ráhangolva. Nincs se hangulatom, se türelmem végighallgatni a prédikációját. Félek, hogy egy rossz szó, és behúzok neki, amit nem akarok. Most csak rá számíthatok. Megszólal a telefonom, a kijelzőn ott villog Kao neve.

- Mondd – szólok a készülékbe.

- Tudom, hogy már az agyadra megyek, de jó lenne, ha végre írnál valamit – mondja.

A „jó lenne, ha…” Kaorunál annyit jelent: „ha holnapra nem mutatsz fel valamit használhatót, szétrúgom a segged”.

- Nyugi, holnap lesz gyereknap – morgok.

Utálom, ha sürget. Ezt ő is jól tudja.

- Ha megint régi szövegekkel akarod kiszúrni a szemem, felrúglak műholdnak.

- Akkor arra gyúrjál még egy kicsit, mert újakat kapsz.

- Helyes.

- Sőt, extrát is kapsz.

- Mit csináltál? – szörnyülködik.

- Írtam pár zenét, szóval tessék örülni, és békén hagyni.

- Mi történt? – lepődik meg.

- Mert? Csak volt ötletem.

- Kyo, ismerlek. Csak akkor vagy ilyen termékeny, ha történik valami.

- Nem lehet csak úgy ihletem? – mordulok rá.

Kurva életbe, hogy ilyen jól ismer.

- Kyo…

- Hagyjuk, dolgom van – nyomom ki.

Félek, ha tovább beszélünk, kiszedi belőlem mi a baj. De ezt nem akarom. Nem akarom, hogy tudja, mert túl dramatizálná. Meg jönne azzal, hogy megmondta. Nem olyan nagy a baj, mint hiszi. Csak…, csak nem én kellek Kamijónak. De akkor miért nem mondja meg? Döntse el végre mit akar! Valamivel megkönnyebbülök, azzal, hogy kiírom magamból a fájdalmat. Az eddigi sötét, barátságtalan szoba újra otthonos, és megnyugtató. Jó szerető módjára átölel, és befogad. Minden eddigi sebem felszakad, futótűzként terjed bensőmben a fájdalom. Újra látom magam előtt Daisuke temetését, érzem a gyászt, és az űrt, amit maga után hagyott. A szövegek, amiket ezek az érzések szültek, tömény fájdalom, keserűség. Már fáj a kezem, mikor abbahagyom az írást. Körbe nézek a nappaliban, és fintorgok. Lapok, összegyűrt papírgalacsinok mindenhol. Na, igen, tipikus én. Sötétség és rendetlenség. A lakásomnak nevezett lyuk olyan, mintha egy cunami söpört volna végig rajta. Olyan, mintha a lelki állapotomat türközné. Kamijo rendet tett, és elkezdett valamit felépíteni bennem, de porig rombolt mindent. Életem négy tartóoszlopa mellé csatlakozott még egy, ami hamar összedőlt, ezzel alapjaiban megingatva mindent. A másik négy pillér megakadályozta az imbolygást, és az összeomlást.