51. fejezet

Végre szabadnapunk van. Túl vagyunk egy sikeres koncerten, és pár interjún. Kao adott egy hét pihenőt, ami ránk is fér. Szerencsére a Versailles is szünetel.

A reggeli Nap sugarai beszöknek a hálónk ablakán, és Kamijo arcát cirógatják. Még békésen alszik, olyan, mint egy angyal. Végig simítok arcán, mire mélyen beszívja a levegőt, és kinyitja a szemét.

- Jó reggelt – mosolyog.

- Neked is – adok egy lágy csókot hívogató ajkaira.

Magához ölel, és beránt a takarója alá. Akár egy kisgyerek, úgy bújik. Nem tudom megállni mosolygás nélkül. Arcát nyakam hajlatába fúrja, és mélyeket szippant bőröm illatából. A kellemes, idilli pillanatot Kamijo köhögése töri meg. Felül, elég csúnyán köhög. Egész teste rázkódik. Nem tetszik ez nekem. Ha megint beteg, és nem szólt, nem tudom, mit csinálok vele.

- Jól vagy? – kérdezem, mikor alábbhagy köhögése.

- Igen, semmi bajom – erőltet egy mosolyt.

- Na persze.

- Komolyan, biztos félre nyeltem, vagy nem tudom.

Hogy megnyugtasson, egy csókot lehel ajkaimra, majd kimászik az ágyból, és a konyhába megy. Hinni akarok neki, de valahogy nem megy. Követem őt a konyhába, és megreggelizünk. Szerencsére nem jön rá több köhögési roham.

Ha tehettem, figyeltem rá. Amíg nem kellett munkába menni, nem volt gond. Viszont egyre gyakrabban és egyre erőteljesebben kezdett köhögni. Nem lehet beteg, mert nem látszik rajta. Nincs láza, nem fáradékony, akkor meg mi lehet? Egy hét elteltével sem javult, inkább romlott a helyzet. Végül hosszas vita után rá tudtam venni, hogy menjünk egy orvoshoz. Már jó ideje ülünk a kórházi váróban, és a gondolatainkba merülünk.

- Túlreagálod – töri meg a csendet Kamijo.

- Nem baj. Inkább, minthogy valami komoly bajod legyen. A legutóbb nem figyeltem rád eléggé, és mi lett belőle? Kórházba kellett vinni téged – morgok.

- Az nem a te hibád volt…

- De igen!

- Kérlek, ne kezdjük újra, mert ha jól emlékszem, ezt már megbeszéltük – sóhajt.

- Jó.

Végre, két óra várakozás után Kamijo jön. Míg ő bemegy, én kint várok. Unalmamban a telefonomon játszom. Talán félóra elteltével, házi vámpírom megjelenik, kezében valami cédulát lobogtat.

- Na, mi volt? – állok fel.

- Nem tudta megmondani, csak azt, hogy nem a torkommal van baj, úgyhogy kaptam beutalót tüdőröntgenre.

- Oké, mikorra kell menned?

- Egy hónap múlva.

- Nem volt korábban hely?

- Nem, de amúgy se lett volna időm, mert nekem is dolgoznom kell.

- Akkor mehetünk? Vagy van még valami?

- Nincs, úgyhogy mehetünk.

- Helyes.

Teljesen leszívta minden energiámat a várakozás, így hazamegyünk. Otthon Kamijo beveti magát a konyhába, én a TV előtt döglök. Egy valami azonban megragadt az agyamban, és csak most fogtam fel igazán. Ha Kamijonak nem a torkával van baj, akkor miért köhög? Valami lehet a tüdejével? De mi? Ebéd után mindketten dalszövegírásba temetkezünk. Mindkét bandának haladnia kell. Későestig dolgozunk, majd fürdés után lefekszünk aludni. Kamijo hamar elalszik, én azonban nem bírok. Valami nyomasztó érzés kezd hatalmába keríteni. Azon jár az agyam, hogy mi baja lehet páromnak. Már megint ez a rossz előérzet. De ez valahogy más, mint az eddigiek. Kezdek megőrülni? Lehet, mert senki se arra figyel, hogy a rossz előérzeteit hasonlítsa egymáshoz.

Egy hónapig kell várnunk, hogy megtudjuk mi a baj. Idegőrlő egy időszak. Úgy telt az idő, mint mindig, mindketten dolgoztunk, mintha nem lenne semmi baj. Kínzóan lassan telt, közeledett a vizsgálat időpontja, de eljött.

Reggel sajnos nem tudok vele elmenni a dokihoz, mert Kaoru bandagyűlést hívott össze. Külön rám parancsolt, hogy „vigyem be a seggem, vagy nem lesz abból köszönet, amit tőle kapok”. Nem is igazán figyelek a körülöttem folyó beszélgetésre, de azért megpróbálok. Kaoru valami fotózásról, meg interjúkról beszél. Nem igazán tud érdekelni. A figyelmem sokkal inkább leköti Kamijo, és a titokzatos betegsége. Ma is át kellett esnünk egy fotózáson. A megbeszéltek szerint, csak egy farmerban kell pózolnom. Egy gonosz ötlettől vezérelve kihívóan, csábítóan nézek a kamerába. Kamijo ezt imádni fogja. Ha megmutatom neki a képeket, biztos tűzbe jön. Bár, csoda lesz, ha nem élvez a gatyájába, anélkül, hogy hozzáérnék. Jó lesz az este. A fényképésszel kinyomtattatok néhány képet, és már megyek is haza. Késő este van, és már akarom azt a vámpírt. Hazaérve Kamijo nem jön elém, de itthon van. Ég a nappaliban a lámpa.

- Meglepetést hoztam! – vigyorogva mutatom fel a mappát.

Ám mikor meglátom, hogy a kanapén ül, felhúzott térdekkel, és egy párnát ölelget, eltűnik minden jókedvem. Ledobom a mappát az asztalra, és mellé ülök.

- Mi a baj? – kérdezem azonnal.

Nem válaszol, csak félre hajítja a párnát, és engem ölel. Úgy ölel, mintha az élete múlna rajta. Szorosan magamhoz ölelem. Percekig így ülünk, egymást szorítva. Érzem, hogy valami nagy baj van. Máshogy ölel, mint eddig bármikor. Elkezd remegni, és szipogni.

- Voltál az orvosnál? – kérdezem.

- Igen.

- És? Mi volt?

Válasz helyett eltol magától, és szenvedélyesen megcsókol. Nem értek semmit, de viszonzom. A csókja is teljesen más.

- Ugye tudod, hogy szeretlek? – szakad el ajkaimtól.

- Persze.

- És hogy soha nem hagynálak el?

- Tudom, de áruld már el, mi volt?

Megint nem válaszol, csak ölel. Kezd nagyon rossz előérzetem lenni. Kamijo még sose volt ilyen. Nem tudom, mennyi ideig ülünk itt, de a herceg végül kibontakozik az ölelésemből, és feláll, majd elindul a konyhába.

- Rendbe jössz, ugye? – megyek utána.

Megereszt egy keserves mosolyt, és egy levelet ad a kezembe. Orvosi jelentés. Az elejétől kezdem olvasni, de nem sokat értek belőle, mert tele van orvosi szakszavakkal. Ahogy a végére érek, megdermedek, majdnem össze is esek. Kikerekedet szemekkel újra, és újra végigolvasom, hátha félre néztem valamit, de nem, helyesen olvastam mindent az utolsó szóig. Kamijóra nézek, ő is el van keseredve.

- Nem… ez nem lehet – suttogom.

NEM! Őt nem veszíthetem el! Kétségbeesetten még egyszer elolvasom, de a szavak változatlanok. Súlyosabb volt a baj, mint hittük. Tényleg nem megfázás volt, hanem sokkal rosszabb. Tüdőrák.