17. fejezet

A fotózást követően vissza lett rendezve minden, hogy a vendégek tudjanak vacsorázni. A Versailles elvonult átöltözni, addig mi itt vártuk őket. Talán fél óra múlva jöttek vissza, emberi kinézettel. Ledobják magukat mellénk a kanapékra és páran cigire gyújtanak.

- Mit kerestek itt? – kérdi vigyorogva Totchi.

- Turnézunk. Van pár fellépésünk, csak megálltunk itt éjszakára, de holnap megyünk tovább – szív mélyen Kamijo a cigibe – és ti?

- Nálunk is ez a helyzet – mondom.

- Tényleg! Említetted – világosodik meg.

- Tök jó, hogy összefutottunk. Kaja után elmegyünk sörözni? – csillog Teru szeme.

- Megbeszéltük – bólint Kaoru.

A szemem sarkából néha látom, hogy Kamijo engem figyel gyönyörű szürke szemeivel. Próbálom nem bámulni, de képtelen vagyok rá.

- Van még olyan helyszín, ahol találkozhatunk? – kérdi az énekes.

- Tudtommal nincs – rázza a fejét Leader-sama.

- Az kár – sóhajt lemondóan a vámpír.

Tényleg jól hallom a csalódottságot a hangjában? Közben kezd kicsit szétszakadni a társaság, mindenki talál magának beszélgetőtársat.

- Minden rendben, Kyo? – néz rám őszinte érdeklődéssel a vámpír herceg.

- Ja, csak nem rég keltem fel. Muszáj volt aludnom. A busz nem a legkényelmesebb.

- Ezzel nem vitatkozom. Én is aludtam már jobb helyen.

- Koporsóban. Toshi mesélte, hogy fotózáson elaludtál a koporsóban – nevetek.

- Kényelmes volt. Ha akarod, majd megmutatom mennyire.

- Inkább most nem.

- Kár, igazán hangulatos hely. Csak az a baj, hogy egy személyes, pedig egyszer szívesen kipróbálnám valakivel.

- Kivel?

- Titok – húzza huncut mosolyra ajkait.

- Ne csináld – lököm meg játékosan.

- Majd megtudod – suttogja a fülembe.

Lágy leheltétől megborzongok. Megereszt egy lágy mosolyt, és csábítóan rám pillant.

Sajnos a beszélgetést el kell halasztani, mert mehetünk vacsorázni.

- Kaja után itt – int Teru és már megy is.

Intünk nekik, és megyünk az asztalunkhoz. Kaja közben Toshi és Die folytatják a poénkodást. Vacsora után kimegyünk a büféhez, de a Versailles még nincs itt. Nem baj, pár perc várakozás után megjönnek.

- Na, menjünk – vezényel Totchi.

- Mint egy gyerek – mosolyog Kamijo.

- Igen. Veletek nem csinálta ezt? – kérdi tőle Kaoru.

- De, csak azt hittem azért, mert máshol van. Ezek szerint, tényleg ilyen lökött – ismeri be Yuki.

- Mintha mi normálisabbak lennénk – nevet Teru.

- Na, igen – nevet Hizaki.

- Legalább hamar meg volt a közös hang – jegyzi meg Shini.

Egy közeli kis kajálda sorra megyünk, és egy szimpatikusnál elfoglalunk egy nagyobb asztalt. Die, Teru és Yuki hozzák a piákat, addig mi leülünk. Kissé szűkösen, de elférünk. Csak azt nem tudom, hogy kötöttem ki Hizaki és Kamijo között? Mikor megjön a sör, koccintunk, és beszélgetünk tovább. Nem a zene, a turné és a munka a téma, hanem, hogy miket csinálunk, ha nem dolgozunk. Kamijo arról mesél, mikor ő és a banda elmentek a Versailles-i kastélyba, meg, hogy mennyire tetszett neki. Azt el tudom képzelni. Szinte látom magam előtt, ahogy ő és társai, a fellépő ruháikban végigvonulnak a kastély folyosóin. Főleg Kamijo olyan, mintha abba a korba tartozna, neki ott lenne a helye. De szerencsére nem így van. Ide született, ebbe a korba, amibe én is, így megadatott, hogy találkozzunk. Ha ő nem is tudja, de ez nekem sokat jelent. Kaoru és Teru hoznak mindenkinek egy feles töményet.

- A sikeres turnéra! – emeli fel poharát Kamijo.

Koccintunk, és lehúzzuk az italt.

- Mi volt ez? – köhög Shinya.

- Rum – vigyorog Teru.

Kipirult arccal még inkább olyan, mint egy porcelánbaba. Kezd a fejébe szállni az ital.

- Borzalom – fintorog dobosom.

- Nem szereted az erőset? – kérdi Kamijo.

- Nem mindet.

- Mit szeretsz?

- Szaké.

- Ne akarj vele versenyt inni! – figyelmezteti Toshiya a vámpírt.

- Mert? – néz rá értetlenül.

- Nem lehet leitatni.

- Toshinak igaza van, Shinya nem ember, amiért így bírja a piát – jegyzem meg.

- Akkor mi vagyok? – kérdi morcosan Shini.

- UFO – kuncog Die.

Kaoru beleprüszköl a sörébe, mindenki dől a röhögéstől, kivéve Shinit, aki csak duzzog.

- Kamijo, te hogy bírod az italt? – kíváncsiskodik Die.

- Attól függ, mit kell inni – húzza ravasz mosolyra ajkait az énekes.

- Mire gondolsz?

- A vámpírok vért isznak, abból sose elég. A legjobb a 30 éves évjárat. Az még nem túl idős, de már elég érett. A kedvencem.

Die először elsápad. Egyre nagyobb szemekkel nézünk Kamijora. Társai próbálnak nem látványosan kiröhögni minket.

- Amúgy, az alkoholt elég jól bírom – dől hátra vigyorogva Kamijo – Nyugi, vicceltem.

- Barom – morog gitárosom.

Jót kacagunk a viccen. Kicsit furcsa Kamijo humora, de tetszik. Olyan, mint ő. Különleges. Folytatódik a társalgás. Megborzongok, mikor egy hűvösebb légáramlat megtalál.

- Fázol? – kérdi Kamijo.

- Kicsit – húzom összébb a pulcsim.

Leteszi poharát az asztalra, hogy levegye a pulcsiját, és a vállamra terítse.

- Nem kell… - tiltakoznék.

- De, ne fázz.

- És te?

- Nem fázom.

Apró mosollyal megköszönöm neki a ruhadarabot. Még iszunk egy kör sört és visszamegyünk a szállodába. Megegyezünk, hogy reggelinél találkozunk, és indulás előtt feltétlen elbúcsúzunk. Nem tudom, hogy jutottam el az ágyamig, csak azt, hogy amint vízszintesbe kerülök, alszom. Az egyetlen, amit tudok, hogy Kamijo pulóvere még mindig velem van.