3. fejezet

Kialvatlanul megyek a céghez, nem bírtam lehunyni a szememet egész éjjel. Míg megyek, abban reménykedem, hogy a tegnapi nap nem történt meg, hanem csak egy nagyon furcsa álom volt. Igen, annak kell lennie, hiszen Keiji nem adná kölcsön Toshit. Kaoru se menne bele ilyesmibe. Erre a gondolatra elmosolyodok.

Viszonylagos jókedvvel nyitok be a próbatermünkbe.

- Jó reggelt! – nézek végig a társaságon.

Mindenki itt van, kivéve a basszerost, de nem gáz, gyakran késik, nem újdonság.

- Neked is. Akkor lássunk munkához – áll fel Kaokao.

- Nem várjuk meg Toshit? – nézek rá.

Mind a hárman összenéznek, majd furcsán rám.

- Mi van? – pislogok nagyokat.

- Kyo, te hol voltál tegnap? Toshi átment zenélni a Versailles-hoz – magyarázza Dai.

- Mi? Tényleg… – halkul el a hangom.

- Jól vagy? – lép elém Shinya.

- Persze, gyerünk, dolgozzunk, elvégre azért vagyunk itt – mordulok fel.

És így tettünk. Zenéltünk.

Így kezdődött minden. Minden szürke és egyhangú, kivéve egy valamit. Azt a fájdalmat a lelkem legmélyén, ami napról napra mélyebbről és fájdalmasabban tört a felszínre. Hiányzott Toshi, nem volt ugyanaz a csapat nélküle. Ezt mindenki tudta. Ha elkezdtük a próbát, akaratlanul is mindig az ajtó felé pillantottam és vártam, hogy végre megérkezzen, és együtt nevessünk. De nem jött, hiába vártam.

A napok egymás után múlnak, de Toshi nem jön. Napjában többször próbálom hívni, eredménytelenül. A mobil kicsöng, addig várok, míg szét nem kapcsolnak, de semmi. Sose hív vissza. Se engem, se Kaorut, se senkit. A vezetékesen is hívom, de csak az üzenetrögzítő felel. Süket fülekre lel kérésem, miszerint hívjon vissza. Most is a kanapén ülök és hallgatom a telefon idegesítő búgását, és várom, hogy Totchi felvegye.

- Szia, Toshiyát hívtad! Ha hagysz üzenetet, visszahívlak, amint lehet – cseng jókedvű hangja, de ez csak az a kurva üzenetrögzítő.

- Totchi, én vagyok az, Kyo. Nem tudom, mi van veled, ezért jó lenne, ha méltóztatnál visszahívni – morgok – Komolyan hívj fel. Az se baj, ha az éjszaka közepén teszed, csak tedd meg. Kérlek Toshi… – a végét suttogom és bontom a vonalat.

Erőtlenül hull mellém a karom és nézek a semmibe. Egy újabb sikertelen kísérlet, hogy beszéljek a basszerosommal, egy újabb kudarc. Hány ilyen próbálkozásom lesz még? Hülye kérdés, ahányszor megpróbálom. De nem adom fel. Nem tehetem. Sok mindenkit elveszítettem, ám őt nem akarom. Daisuke halálát is alig éltem túl, nem akarok még egy barátot elveszíteni. Elvánszorgok a fürdőbe, hogy zuhanyozzak. A forró fürdő segít, elálmosít. Napok óta alig alszom. Pontosabban azóta nem bírok aludni, vagy csak nagyon nehezen, mióta Kamijo betette hozzánk a lábát. Menjen a picsába, hogy Toshit szemelte ki magának. Annyi jó basszeros van még, nem csak nálunk, hanem más cégeknél is. Bárkit elkérhetett volna, miért pont Toshiyát? Már mióta keresem erre a választ, de nem találom. Talán nincs is rá. Kezem ökölbe szorul és a kemény csempébe bokszolok. Öklöm nagyot koppan a kemény felületen, de nem érdekel.

- Menj a picsába Kamijo! – szűröm összeszorított fogaimon keresztül.

Legszívesebben elmennék a stúdiójukba és elrángatnám onnan Toshiyát, de nem tudom hol vannak.

Kilépek a zuhany alól, hanyagul megtörülközöm és felveszem a melegítő gatyát, amiben aludni szoktam. Bemegyek a hálóba és próbálok álomba merülni. Egyik oldalamról a másikra fordulok, nem bírok aludni, annyira félek. Toshit nem érjük utol. Ha nagy ritkán felveszi a mobilt, akkor is csak pár percig beszél, utána mennie kell. A vezetékesen csak az üzenetrögzítő válaszol. Hiába kérjük, nem hív vissza minket. Egyszer sem…

A hátamra gördülök, és a plafont bámulom.

- Hova tűntél Toshi? – suttogom az éjszakába.

Hangom elvész a sötétségben és süket fülekre lel. Most nem hallják a rajongók, a társaim, senki. Kiugrom az ágyból, felöltözöm és kiviharzok komor lakásomból. Beülök a kocsiba és már megyek is a sötét utcákon. Nincs még túl késő, ezért remélem, ébren van. Ha nem, így járt, de én most beszélni fogok vele. Percek alatt elérem a lakást és hangosan dörömbölök az ajtón. Pár pillanat múlva Kaoru nyit ajtót.

- Kyo? – lepődik meg.

- Beszélhetünk? – kérdezem és beengedem magam.

Leveszem a cipőm és leülök a kanapéra. Kao is csatlakozik hozzám és a kezembe nyom egy üveg sört.

- Ki vele – sóhajt és meghúzza a keserű italt.

- Tudsz valamit Toshiról? – kérdezem.

- Nem sokat. Tegnap beszéltem vele.

Villám gyorsan kapom fel a fejem és úgy meredek a gitárosra.

- Azt mondta, jól van, és nagyon élvezi a közös munkát a Versailles-szal – jön a letaglózó felelet.

- Valami mást mondott?

- Nem, csak rákérdezett, hogy mi van velünk. Ennyit beszéltünk, mert Teru hívta, hogy menjen már. Elment velük kocsmázni.

Elfintorodom. Tehát már arra se méltat minket, hogy velünk piáljon. Pedig milyen jókat iszogattunk. De már ez is a múlt, csak emlék. Szép, de kínzóan fájdalmas emlék. Azt hittem örökre együtt leszünk mi öten, a Dir en Grey. Azt gondoltam, hogy a Dir en Grey örök.

- Feltételezem, nem ezért jöttél – vonja fel a szemöldökét Kaokao.

- Nem, valóban nem.

- Akkor?

- Félek. Nem tudom, mit hoz a jövő. Attól tartok, hogy Toshiya nem jön vissza. Nem akarom, hogy átmenjen a másik bandához.

- Miből gondolod, hogy Totchi kilépne a mi bandánkból?

- Hát nem látod Kaoru? Két hónapja azt se tudjuk él-e még! Ha végre utolérjük, csak a Versailles-ról beszél! Nem igaz, hogy annyira elfoglalt, hogy nem tud velünk beszélni! Annyira még sincs sok dolga, ha el tud velük menni bulizni, nekünk meg nem szól! Olyan, mintha teljesen megfeledkezett volna rólunk. Mintha ciki lenne a Dir en Grey és Kamijóék lennének a menők.

- Nyugi! – szól rám erélyesen.

Csak most veszem észre, hogy kifakadásom során felugrottam. Visszaülök, rágyújtok egy cigire és nagyokat kortyolok a sörből.

- Jobban is ismerhetnéd Toshiyát. Nem olyan, hogy ne szóljon nekünk. Légy türelemmel, szólni fog, ha van valami.

- Ja, majd beállít és közli, hogy kilép tőlünk – vetem oda cinikusan.

- Barom! Ennyire nem bízol benne?

Ezt a hangsúlyt utálom. Tudja, hogy neki van igaza és ezzel eléri, hogy bűntudatom legyen. Szemét.

- Bízom benne, de érzem, hogy történni fog valami rossz. Mióta Kamijo megjelent, szorongok. Mintha a saját kivégzésemre várnék és számolom a napokat, amik még hátra vannak.

- Azért ne túlozz.

- Szerinted túlzok, baszd meg?!

- Először is: ülj le a seggedre, aztán higgadj le!

Eleget teszek a felszólításnak és visszaülök a kanapéra. Meghúzom a sört és nagyot szívok a cigiből. Sose tudtam rájönni hogyan csinálja, vagy miért, de mindig meg tudott nyugtatni.

- Kyo, tudom mit jelent neked a banda. Nekem is legalább olyan fontos, mint neked… - kezdi nyugodtan.

- Frászt! Neked mindened megvan, amit csak akarsz! Nem azt mondom, hogy neked nem jelent semmit a banda mielőtt félre értenél. Neked rengeteg barátod van, van egy csinos menyasszonyod. Mindenki szeret téged. De nézz rám! Ki, vagy mi vagyok? Egy senki, az vagyok. Nekem senkim sincs, csak ti. Mindennél többet jelentetek nekem. Nem tudom, mi lenne velem nélkületek. Fogalmam sincs mi lenne, ha feloszlanánk. Csak abban vagyok biztos, hogy nem élném túl – az utolsó mondatot már csak suttogom magam elé.

Kaoru vállon vereget.

- Nem lesz semmi gáz. Toshi vissza fog jönni – mondja.

Valami furcsa a hangjában. Olyan, mintha nem csak engem, de önmagát is meg akarná győzni. Ha már ő is hitegeti magát valamiről, ott tényleg kurva nagy a baj. Ezek szerint itt is és nem csak én látom így. Azért szép tőle, hogy próbálja tartani bennem a lelket, holott ő sem hisz igazán a dologban.