2. fejezet

Arra ébredek, hogy a Nap erős sugarai égetik a retinámat a szemhéjaimon keresztül. Álmosan dörzsölöm ki az álmot a szememből. Úgy tűnik elaludtam a laptop előtt. Franc, elaludtam a tagjaimat. Főzök egy kávét, reggelizek valamit, és megyek felöltözni. Egy szakadt farmer, fekete póló, felveszem a cipőm és a bőrkabátom és már megyek is. Kis szorongás van bennem a mai nap miatt. Kíváncsi vagyok, Toshi miként döntött. Önzőn hangozhat, de nem akarom, hogy elmenjen. Ő a Dir en Grey tagja, a MI basszerosunk. Ezen kívül, mi a faszt csináljunk két hónapig? Nem akarok ennyi ideig a seggemen ülni. Ezt Kaoru se hagyná. Míg ezen agyalok, eljutok a kiadóhoz. Felmutatom a belépőm és elindulok a lifthez. Ma is kihalt az épület, csak elvétve látok pár embert. Velem szembe jön Miyavi és szokásához híven vigyorog.

- Kyo! Mi van veled? – fogad.

- Semmi különös. Veled?

- Csak a szokásos. Holnap kezdjük az új album felvételeit, aztán megyek turnézni.

- Az király. Viszont megyek, mert dolgom van.

- Oké, majd még ütközünk! – int és tovább megy.

Miyavi ragadós jókedve engem most messze elkerül. Általában fel tud vidítani, de most nem jött össze. Pedig most tényleg nagy szükségem lenne egy kis pozitív érzelemre. Ám most is hiába reménykedek, hogy lesz fény ebben a feneketlen sötétségben, amit életnek hívnak. A bandám az egyetlen, ami miatt elviselhető ez a sivár létezés. Ők a kapaszkodóim, a támaszaim, akik összetartják a világomat. És most az egyik társamat el akarják venni tőlem. Tudom, ha csak egyik támaszom eltűnik, akkor kártyavárként omlana össze minden körülöttem, akárcsak én. Elég, ha csak az egyikük nincs, nekem végem, mert mind a négyükre szükségem van, akár a levegőre. Olyan ingatag minden, elég, ha egy valaki nem tart, a mély behullok a többiekkel együtt és nincs semmi, ami megmenthetne. Már régóta tudom ezt, hogy egy hajszál választ el a végleges bukástól, ami talán a vég lenne számomra. Szerintem ezzel ők is tisztában vannak.

Ilyen gondolatokkal nyitok be a termünkbe.

- Jó reggelt! Totchi? – köszönök és nézek körbe.

Shini a dobok mögött ül, Dai a kanapén terpeszkedik, Kaoru a gitárját babrálja, Toshiya… Toshiya nincs sehol. Megáll bennem az ütő. Tehát ez volt az a szorongó érzés? Tehát elment és nem szólt. Ennyi éve vagyunk barátok és dolgozunk együtt, azt hittem legalább szól, vagy elköszön. Ez nagyon szíven ütött. Azt reméltem vannak ennyire jó barátok, de ezek szerint ez nem számít neki. Úgy tűnik őt is félre ismertem, mint oly sokakat már.

- Még nem jött be – fordul felém Kaoru.

Leülök Daisuke mellé és magam elé bámulok. Szánalmasan reménykedek abban, hogy Toshi mégis benyit és vigyorogva köszön nekünk. Végszóra betoppan basszistánk.

- Sziasztok! – ereszt meg egy mosolyt.

Ez nem az a jókedvű kifejezés, mint általában, valami nyomasztja.

- Szia, döntöttél? – tér a lényegre Kao.

- Igen, elfogadom a felkérést! – mondja Totchi.

Ijedten kapom fel a fejem, de uralkodok magamon és egy érzelemmentes maszk mögé rejtem az arcom.

- Beszéltél már Keiji-sannal? – kérdi Shini.

- Igen, még tegnap. Aztán visszahívott, hogy beszélt a Versailles főnökével és minden el lett intézve. Azt lett megbeszélve, hogy már ma elkezdek velük próbálni.

- Mikor indulsz? – morgok.

Bejött a megérzésem, mint mindig. Miért kell mindig igazamnak lennie? Sokszor áldom, hogy bejönnek a megérzéseim, de ugyanakkor ez átok is. Mint most. Sejtettem, hogy valami lesz, de nem erre számítottam. Ez sokkal rosszabb.

- Mindjárt, búcsúzni és a basszeromért jöttem – mondja és hangszeréért megy.

Ne! Ne ilyen gyorsan! Lehajtom a fejem és próbálom elrejteni kétségbeesésem. Nem akarom, hogy elmenjen. Senki nem szól, csak némán állnak.

- Ne csináljátok már! Úgy tesztek, mintha ez a végső búcsú lenne. Csak két hónap és visszajövök, meg majd beszélünk. Ne féljetek, nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen – nevet Toshi.

- Ja, aztán mesélj, mi van náluk – mosolyog Dai.

- Ne csinálj semmi hülyeséget – néz rá komolyan Kaoru.

- Nyugi már. Nem vagyok gyerek – nevet a basszeros.

Lekísérjük a bejárathoz, ahol egy taxi várja. Megöleljük, és már megy is. Ahogy nézem a távolodó kocsit, olyan érzésem van, mintha Toshi az életünkből lépett volna ki. Csak most ment el, de már most érzem, hogy valami történni fog. Már megint ez a baljós előérzet. Ebbe fogok beleőrülni. Az, amit még érzek, azaz üresség. Megbillent a világom, de még nem dőlt össze, csak nagyon imbolyog. Minden csak idő kérdése. Valahogy úgy érzem, mintha egy visszaszámlálás kezdődött volna el, aminek még nem tudni mi lesz a vége. Remélem nem a pusztulás, bár igen nagy rá az esély.

- Gyere, menjünk be – karolja át a vállam Die.

Visszamegyünk a próbaterembe. Alig lépünk be, megjelenik Keiji.

- Látom Toshiya elment – állapítja meg.

Igen, mert te hagytad, hogy elmenjen! Tehettél volna ellene, de nem csináltál semmit! Meddig tartott volna azt mondani a másik faszinak, hogy: nem?!

- Mit akarsz? – mordulok fel.

- Jöttem ismertetni a menetrendet, arra az időre, míg négyen vagytok – kezdi.

- Hallgatunk – fonja össze karjait Kaoru.

- Állítsatok össze egy albumot a régebbi számokból – jelenti ki Keiji.

- Hogy játszunk basszus nélkül? – szól közbe Die.

- Azt majd megoldjuk. Holnapra csináljátok meg a számlistát.

- Ezen kívül lesz még valami? – faggatja Leader-sama.

- Koncert nem, de interjú és fotózás igen. A részleteket majd megbeszéljük – és már megy is.

- Marha jó. – morog Dai.

- Valahol igaza van Keiji-sannak, nem állhatunk le, míg nincs itt Toshiya – vélekedik Shinya.

- Lássunk munkához! – csapja össze a kezét Kao.

Egész nap az asztal és a papírok fölött görnyedünk. Nem nagyon veszek részt a beszélgetésben, nekem teljesen mindegy mi kerül az albumra. Próbálok jópofát vágni, de ez csak a látszat. Hihetetlen, hogy a többiek nem érzik Toshi hiányát. Úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, mintha Totchi is velünk lenne.

- Megyek haza – állok fel.

- Ahogy gondolod – hagyja rám Kao.

Felveszem a kabátom, intek és már itt se vagyok. Nem bírok tovább ott maradni. Hazaérve ledobom magam a kanapéra és bámulok magam elé. Próbálok semmire sem gondolni, de nem megy.

- Nem bírom ezt – mondom és kimegyek az erkélyre.

Rágyújtok egy cigire és elgondolkodva nézem Tokyo fényeit. Ez a város sosem alszik. A nikotinszálak egymás után tűnnek el, de nem tudok lenyugodni és szabadulni a szorongástól. Szinte hányingerem van, az idegességtől. Igen, ideges vagyok, mert nem tudom mi lesz. Ez a rossz érzés sem hagy nyugodni. Valami történni fog, érzem. Szinte hallom, ahogy a számláló pityeg, egyre közeledve a nullához. A még hátralévő idő: két hónap.