6. fejezet

Másnap is ugyanaz, semmi változás. Megpróbálok nem tudomást venni erről, de nem megy. Most is, azt várom, hogy Toshiya befusson és jöjjön a perverzségeivel. Sose gondoltam volna, hogy vissza fogom sírni azokat az időket, de mégis. Talán öregszem, talán kezd leomlani a magam köré felvont védőfal. Szerintem az utóbbi. Négy pillér tartja, abból egy hiányzik, így minden instabil, nincs egy biztos pont se. Próbálok úgy tekinteni a dolgokra, ahogy Kaoru teszi, de nagyon nehéz. Nem merek úgy bizakodni, mint ő.

A mai próba is olyan, mint eddig mindegyik. Annyi a különbség, hogy Kaoru hamar elenged minket. Nem vitatkozom vele, hiába akarok megszabadulni az élet súlyától, valahogy nincs kedvem énekelni. Most a zene se tud elkábítani. Ez már igazán szánalmas, egy zenészt nem tud lenyugtatni a zene. Ennyire nem öregedhetek. Nem akarok hazamenni, így a lakásomhoz viszonylag közel eső kocsmába megyek. Senki nem ismer fel, tökéletes. Az alkohol és füstszag megadja a hely jellegzetességét. Tökéletes, ez kell most nekem. Szerzek magamnak valami erőset és leülök az egyik asztalhoz. Az alkohol bódító hatására ismét kezd szorosan magába zárni a komor fantáziám a fájdalmas múlttal karöltve. Hogy enyhítsem a fájdalmat, újabb és újabb italt kérek magamnak, aminek meg is van a hatása, főleg, hogy ma még szinte semmit sem ettem. Már nem tudom, hányadik körnél járok, de kezdek homályosan látni és szédelegni. Épp szólnék a pincérnek, hogy hozzon még egyet, mikor leül velem szembe valaki. Nem igazán ismerős, főleg, hogy ködös a tudatom.

- Nem lesz ez sok? – kérdi lágy, bársonyos hangján.

Ez már rosszul kezdődik. Még így is elbűvöl ez a hang, ami csak egy embernek van.

- Mit keresel itt? – nézek Kamijo szemébe.

- Csak beugrottam egy italra, elvégre ez egy kocsma.

- Na igen.

- De, ahogy látom, már egy ideje itt lehetsz.

- Nem tudom mióta vagyok itt.

- Azt látom.

Nyúlnék a cigimért, de nem tudom eldönteni, hogy melyik az igazi, mert kettőt látok. Kis próbálkozás után megszerzem a dobozt, de sajnos üres. Mikor fogyott el? Kamijo elém dob egy új dobozt. Kiveszek egy szálat és meggyújtom.

- Remélem nem szándékozol autóba ülni – jegyzi meg és meghúzza a sörét.

- Mert? Mi közöd hozzá?

- Semmi, de nem kéne, hogy a Dir en Grey egyel kevesebb főből álljon.

Erre a megjegyzésre eszembe jut Toshiya. Nem tudom hogyan, de az a fickó mindig elérni, hogy meginogjak. Egy húzásra eltűntetem a wishkymet és elszívom a cigit. Megpróbálok felkelni, de nem járok sikerrel. Leintem a pincért, kérek még egy kört.

Reggel arra ébredek, hogy szét akar robbanni a fejem. Óvatosan felülök és hajamba túrok. Hogy kerültem haza? Mi történt? Kibotorkálok a konyhába és főzök egy kávét. Míg fő a koffeinbomba lerogyok a konyhaasztalhoz, csak ekkor tűnik fel egy cetli.

- Ez tegnap még nem volt itt – motyogom és megnézem.

Egy cím és egy telefonszám van rajta, meg a név. Kamijo. Ezek szerint az a bájgúnár hozott haza? Marha jó. Már csak ez hiányzott. Összeszedem magam és miután elfogyasztottam a feketémet, bemegyek a próbára. Mire beérek, elmúlik a fejfájás, így tudok dolgozni.

Délután, mikor tartunk egy cigi szünetet, Kaoru elmegy telefonálni, majd pár perc múlva vigyorogva jön vissza.

- Srácok, meg lettünk hívva kajálni – közli a hírt.

- Az király. Kinek a számlájára? – csillan fel Dai szeme.

- A sajátodra, amúgy Toshiya hívott. Már végzett a másik csapattal és hívott, hogy együnk velük.

- Hova mennénk? – kérdi Shinya.

- Azt mondta meglepetés és értünk jönnek.

- Akkor menjünk, mert éhes vagyok – pattan fel Die.

- Kyo, te mit mondasz? – vesz észre Leader-sama.

- Felőlem – vonom meg a vállam.

Nem akarom kimutatni, hogy örülök is meg nem is. Végre találkozhatok azzal a beképzelt basszistával, de semmi kedvem a másik bandához. Összeszedjük magunkat és lemegyünk az épület elé. Pár percet kell várnunk, hogy megérkezzen egy fekete furgon.

- Gyertek, szálljatok be, vagy itt hagyunk – vihog Toshiya.

Nem kell kétszer mondani, beszállunk a kocsiba. Szűkösen, de elférünk.

- Meg van mindenki? – fordul hátra Yuki.

- Aha, indulás, éhen halok! – kiált Toshi.

- A fülem! – mordul fel Kamijo.

- Bocsi – vigyorog töretlenül a basszeros.

Remélem, hamar kiszállunk a kocsiból, mert nagyon feszélyez a másik énekes jelenléte. Igyekszem kivonni magam a beszélgetésből, de azért figyelek. Totchi beszámol a fotózásokról, interjúkról meg a közös munkáról. Meg arról, hogy mennyit hülyéskedtek Kamijoval. Így már nem érzem annyira idegennek ezt a ficsúrt, de még mindig van benne valami távoli, megfoghatatlan. Ha néha rá pillantok, látom, hogy engem figyel fürkésző tekintetével. Végre valahára megérkezünk az étterembe. Már lefoglalták az énekes nevére. Ezek mindenre gondoltak?

- A szervezés tetőpontja – vigyorog Daisuke.

Leülünk az asztalhoz és rendelünk. A hangulat egyre jobb, mindenki talál magának beszélgető társat.

- Nyugi, nem tudja senki mi volt tegnap este – hajol hozzám Kamijo.

- Mi? – nézek rá értetlenül.

- Ezek szerint nem emlékszel.

- Nem, úgyhogy szeretném, ha felvilágosítanál.

- Miután leültem hozzád beszélgetni, te teljesen leittad magad a sárgaföldig. Mikor már nem tudtál két szót értelmesen kinyögni elhoztalak. Utólagosan is bocsánat, de belenéztem a tárcádba, hogy megtudjam, hol laksz, aztán hazavittelek.

- Oké, de mi volt az a cetli, amit nálam hagytál?

- Mindenfélét mondtál Toshiyával kapcsolatban, de egy szavadat sem értettem. Látszott, hogy a szíveden viseled a dolgot, így gondoltam megadom a számom és a címem, hogy józanul is meg tudjuk ezt beszélni. Már ha van kedved.

- Még meggondolom.

Egy bólintással jelzi, hogy értette. Soha nem mondanám ki hangosan, főleg neki nem, de örülök, hogy hazavitt és vigyázott rám. Tényleg menjek majd el hozzá és beszéljek vele? Nem tudom, de tényleg. Gondolataimba merülve figyelem társaságot. Hiába szállok be a beszélgetésbe, nem hagy nyugodni egy gondolat. Talán tényleg beszélnem kéne vele. Mindegy, majd meglátom. Most örülök, hogy végre teljes a Dir en Grey.

5. fejezet

Várunk, míg a banda szusszan egyet, aztán megyünk be. Ahányan vannak, annyi felé dőlnek. Vagy is nem, mert csak négyen vannak. Az énekes sehol.

- Milyen volt? – vigyorog Toshi.

- Jó, csak nagyon furcsa vagy ebben a göncben – nevet Die.

- Annyira nem – néz végig rajta Yuki.

Teru felugrik és az egyik ajtón kezd dörömbölni.

- Kamijo! Gyere már ki! Én is akarok tusolni! Remélem nem fulladtál meg.

- Sajnálom, hogy csalódást okozok, de nem – jön ki az énekes, egy szál alsóban.

Egy pillanatra megilletődik, de nem igazán zavartatja magát. Szörnyű milyen vékony.

- Végre – morog a gitáros és elfoglalja a fürdőt.

- Szép volt Toshi – fordul az énekes az ÉN basszerosomhoz.

- Kösz, kicsit féltem, hogy rontok, de nem így lett – vigyorog Totchi.

Kamijo felvesz egy farmert, egy fekete pólót és lerogy az egyik székbe.

- Van még mára valami? – kérdi Hizaki.

- Nincs, csak holnap interjú. Aztán egy hét pihenés – sóhajt Yuki.

- Nektek. Kaokao mikről maradtam le? – kezd vetkőzni Toshiya is.

- Holnap lesz egy interjú, de arra Dievel megyek.

Végig nézek a társaságon, mindenki jól el van. Inkább kimegyek a stadion elé és rágyújtok egy cigire. Minek legyek ott, ha fölösleges vagyok? Toshi tényleg jó volt, de jobban illik hozzá a mi zenénk. Ez annyira nem az ő stílusa. Talán negyed órával később jön Kaoru a többiekkel.

- Menjünk haza – fordul felém.

- Toshi? – kérdezem.

- Még marad, segít a pakolásban és még lesz egy interjú velük. Meg most jutott be a fürdőbe – magyaráz Leader-sama.

- Jobb is, hogy nem várjuk meg, mert mire kijön a tus alól, felkel a Nap – nevet Dai.

- Akkor mi lesz holnap? – indulunk Kao kocsijához.

- Mint mondtam, interjú. Mivel jobb ötletem nincs, te és Shin maradjatok otthon pihenni.

- Akkor végre el tudom vinni a kis drágámat egy kozmetikushoz. Már igazán ráfér és együtt tölthetjük a napot. Már biztos hiányzom neki – tervezget a dobos.

- Nem kényezteted el túlságosan azt a dögöt? – kérdi Die.

Nem figyelek a kialakuló veszekedésre, egyszerűen nem érdekel. Végre alhatok és visszajön hozzánk Toshiya. Soha nem mondanám ki hangosan, de hiányzott. Csak most láttam be, hogy mennyi fontos az az elkényeztetett és beképzelt basszista. Kaoru mindenkit hazafuvaroz, aminek örülök. Gyors búcsú és bemegyek a lakásomba. Az egész kong az ürességtől, akár csak az én lelkem. De nem baj, jól van ez így. Nincs szükségem senkire, nem kell egy újabb csalódás. Itt van nekem a banda, ennyi elég. Nem kell több. Végre Totchit is visszakapom. Így kerek a világ számomra. Gyorsan lefürdök és megyek aludni.

Másnap délig alszom. Furcsa, hogy nem kell menni dolgozni, de nem mondom, hogy nem örülök neki. Kell egy kis pihenés. Most amúgy is Péntek van, lesz egy hosszú hétvégénk, ha csak kedves rabszolgahajcsár Leader-samánk ki nem találja, hogy Szombaton dolgozzuk le a mai napot. Akkor meg fogom fojtani az biztos. Senkinek nem adom oda a hétvégémet, az az enyém. Főzök egy adag kávét, hogy felébredjek. Míg várok, elszívok egy cigit. A konyhát betölti a kellemes kávé illat, egy sajátos nyugtató légkört varázsolva ide. Nem is kell ennél több, kávé és nikotin. Így kezdődik egy tökéletes reggel. Mikor elfogy a fekete, átmegyek a nappaliba és lehuppanok a kanapéra.

- Lássuk, van-e valami értelmes – és bekapcsolom a TV-t.

Végig zongorázok az összes csatornán, de semmi. Reklám, sorozat, beszélgető show, természetfilm. Egyik se köti le a figyelmem. A természetfilm az egyetlen normális műsor, de már láttam. Jobb híján indítok valami zenét és megpróbálok írni valamit. Kaoru örül majd. Sikerül egy szöveget és alá zenét írnom. Nem is rossz teljesítmény. Agyilag teljesen lefáradva dőlök el a kanapén. Valamit csinálni kéne, de mit? Az egész hétvége így ment, alvás és munka felváltva. Végre rendesen ki tudtam magam pihenni.

Hétfőn kómásan ballagok a PSC folyosóin. Nincs sok kedvem itt lenni, aludni akarok! Túl jó volt ez a három nap. Főleg, hogy Kaoru nem akarta bepótolni a Pénteki kimaradt próbát. Ezt még meg kell köszönnöm neki. De nem fogok elé állni és a szemébe mondani. Az nem én lennék. Majd meghívom egy italra. Igen, ez lesz. Mint mindig, most is utolsónak érdekezem. Körbe nézek a társaságon, de valami nem stimmel. Valaki hiányzik az életemből. Kao a kanapén a papírok fölé görnyed, Dai a gitárját babrálja, Shin a dobok mögött ül.

- Toshiya? – kérdezem.

- Az előbb szólt Keiji, hogy beszélt vele, hogy még maradnia kell pár napot a másik csapattal. Ha minden igaz, Szerdán már visszajön – fordul felém Leader-sama.

- Mi van? Erről nem volt szó! – tiltakozom azonnal.

- Tudom, de nem én találtam ki, hanem a Versailles főnöke, mert akkora sikere volt a csapatnak, meg hogy Toshi lépett fel velük.

- De…

- Inkább lássunk munkához – vet véget a beszédnek Kaoru.

Ez nem lehet igaz! Miért?! Letelt a két hónap, Toshinak már velünk kéne lennie, nem velük! Erről én miért nem tudtam?! Nekem miért nem szólt senki? Ennyire nem számítok, vagy mi a fasz van? Miért kell így szórakozni velem? Sajnos, vagy inkább szerencsére nem tudok ezen agyalni, mert kezdjük a próbát. A zene most is segít ellazulni. Az egész nap így telik. Kao kivételesen hamar elengedne minket, de én még nem akarok elmenni, nem akarom, hogy a zene varázsa megtörjön, és ismét rám nehezedjen a valóság súlya, ami alatt lassan összeroppanok.

- Kyo, ne vedd át Kaoru helyét, elég, ha csak ő a rabszolgahajcsár, nem kell még egy. Felőlem itt maradhatsz, de én lépek – mérgelődik Die.

Hogy szavainak nyomatékot adjon, leteszi gitárját, magához veszi a kabátját és kilép az ajtón.

- Miyu már vár, úgyhogy én is megyek, bocs – Shin is lelép.

Kettesben maradok Kaoruval, aki fürkésző tekintetével engem figyel.

- Mi a baj? – kérdi.

- Semmi, jól vagyok.

- Hazug.

- Jól ismersz, tudnod kéne.

- A te szádból akarom hallani.

Dacosan nézek sötét szemébe, ahol csak melegséget és barátságot látok.

- Jól van – sóhajtok egy nagyot – Úgy volt, hogy Toshi csak két hónapig lesz velük, erre még pár nap. Nem erről volt szó. Ezt senki nem említette, még az a selyemfiú se.

- Kamijora gondolsz?

- Igen, rá.

- Ő se tudott róla. Miután Keiji szólt nekünk, felhívtam Toshit, hogy mégis mi van. Azt mondta, hogy Pénteken, mikor ment a gitárjáért a próbaterembe, Tomoaki, a Versailles menedzsere találta ki, hogy még maradjon ott pár napig az interjúk meg miegyéb miatt. Nem igen volt választása.

- Azt ne mond, hogy a bandafőnöknek ebbe nem volt beleszólása!

- Nem tudom a részleteket, de nem tehetünk semmit. Pár nap. Ha ezt a két hónapot kibírtuk, ezt is.

- Kaoru, remélem, még nem felejtetted el a beszélgetésünket ezzel kapcsolatban.

- Nem, nem felejtettem el. De már nincs mitől tartanod, vissza fog jönni.

- Remélem.

Felkapom a kabátom és már megyek is. Remélem, gyorsan hazaérek és aludhatok. Túl sok volt ez mára.

4. fejezet

Letelt a két hónap, ma lesz a koncert. A város tele van az esti koncert plakátjaival, ahol a Versailles mellett Toshi büszkén feszít. Már csak pár óra és minden kiderül. Elválik, hogy igazam van-e vagy sem. A szorongó érzés miatt, az előbbire tudok csak gondolni. Mindenki érzi, hogy valami történni fog. Aggódó pillantásokat küldenek felém, de biztosítom őket, hogy jól vagyok. Épp a papírok fölött görnyedünk és beszélgetünk.

- A holnapi interjúra Die jön velem – rendelkezik Kaoru.

- Mikor lesz a következő fotózás? – kérdi Shin.

- Két nap múlva. Mindenkinek ott kell lennie.

Elfintorodok. Már rátérnénk a következő napirendi pontra, mikor kivágódik az ajtó. Egy emberként kapjuk oda tekintetünket és ugrunk fel.

- Sziasztok! – kiált boldogan Toshi.

- Toshi! – kiált Die és az érkező nyakába veti magát.

- Mi szél hozott? – megy Kaoru.

- Mesélj, mi van veled? – faggatózik Dai.

- Nem sok, csak ezt hoztam nektek – nyom a kezünkbe egy-egy belépőt a ma esti koncertre.

- Köszi – hálálkodik Leader-sama.

- Mi lesz a koncerten? Áruld el – faggatja Shini.

- Titok. Gyertek el és meglátjátok. Viszont rohanok, sziasztok! – és amilyen gyorsan jött, úgy távozik.

Olyan hihetetlen ez az egész, mintha meg sem történt volna. Meredten bámulom azt a pontot, ahol a basszeros pár perccel korábban eltűnt. Csak a kezemben lévő jegy bizonyítja, hogy Toshiya tényleg itt volt.

- Kyo, itt vagy? – bök meg Kaoru.

- Aha, folytassuk – ülök vissza a helyemre.

Nem igen tudok a munkára koncentrálni, csak a pár óra múlva esedékes koncert jár a fejemben. De nem csak én vagyok így ezzel, a többiek is.

Végre mehetünk a koncertre. Mindenki izgatott. A helyszínre érve a biztonságiak gond nélkül beengednek és útba igazítanak minket az öltözőkhöz. Elég nagy a nyüzsgés, a staffosok össze-vissza rohangálnak.

- Melyik lehet Toshi öltözője? – kérdi Dai.

- Fogalmam sincs, azt nem mondták – feleli Kao.

- De jó – sóhajtok fel cinikusan.

Egy ideig még tévelygünk, mikor egy ismerős hang csendül fel. Basszerosunk jön felénk igen érdekes ruházatban. Egy fehér bő ujjú ing, fekete mellény, amit arany cérnával hímeztek, egy fekete nadrág és csizma.

- Végre már! – kiált Toshi és a nyakamba veti magát.

Máskor mindig ellököm magamtól, de most nem teszem. Jól esik a közelsége.

- Mi ez a ruha rajtad? – nevet Die.

- A fellépő ruhám. Ne mond, hogy nem nézek ki jól – tárja szét a karját és fordul körbe a basszista.

- Kiemeli a segged – jegyzem meg.

- Fura. Én azt hittem, hogy ők egy Visual Kei banda – morfondírozik Shin.

- Azok, csak kicsit másképp, mint a többiek. Mindannyian ilyen reneszánsz ruhákat hordunk. Amúgy ezt nekem csináltatták, mert nem kaphattam meg Jasmine You ruháit.

- Árulj el valamit a koncertről – lelkesedik Dai.

- Nem, majd meglátjátok. Csak annyit mondok, nagy buli lesz – titokzatoskodik.

Ahogy elnézek Toshi háta mögött, meglátok egy gyönyörű szőke hajú, vörös ruhás nőt. Elképesztően szép.

- Anyám – nyögik a többiek is mikor észreveszik.

- Menj a francba Toshi! Miért nem szóltál, hogy ilyen gyönyörű lány van a bandában? – háborog a vörös gitáros.

Erre a basszeros nevetésben tör ki. Olyan hangosan kacag, hogy a lány meghallja, és felénk fordul.

- Azért, mert ő nem lány, hanem férfi, Hizaki a gitáros – mondja két röhögés között Toshiya.

- Mi? – néz Kaoru.

- Ne bassz ki velünk – hűl el Daisuke.

- Toshiya, gyere, Kamijo egy utolsó megbeszélést akar – szólal meg mély hangján Hizaki.

- Megyek – és már itt sincs.

Mit ne mondjak, ez lesokkoló volt. Az a srác nőiesebb volt, mint Shinya, ami nem kis szó. Pár perc múlva nyílik az ajtó és megjelenik a Versailles. És még azt hittem Toshiya ruhája kirívó, de ezt most visszavonom. Még az ő ruhája a legvisszafogottabb. Utolsónak jön az énekes. Ténylegesen olyan, mint egy reneszánsz vámpír gróf. Azt hittem, hogy csak a klippeken veszik fel ezeket a hacukákat, de ezek szerint nem. Elfintorodom, ahogy meglátom a magas énekest. Nem vagyok rá kíváncsi. Elkísérnek minket a színpadhoz, ahol ők kilépnek a rajongók elé, mi hátulról nézzük őket. Felcsendülnek az első dallamok és kezdetét veszi a műsor. Nem hagyom, hogy magával ragadjon a kábulat, nem engedek, a vámpír csábító hangjának. Mellkasom előtt összefonom a karom és figyelek. A közönség tombol, elvarázsolta őket ez a nyájas, bársonyos és mérgező hang. Ez a ficsúr tudja, hogy babonázza meg a közönséget. A gitárosok nagyszerűen játszanak, nem tudom eldönteni melyikük a jobb. Toshi hergeli a közönséget, de nem úgy, mint a mi koncertjeinken. Tudja, hogy nem otthon van. Nagyon élvezi a játékot. Kicsit furcsa így látni, hogy más stílusban csal ki hangokat hangszeréből. Ahogy elnézem a csapatot, Totchit nem tudom elképzelni közöttük, nem illik ide. Neki a Dir En Greyben a helye, sehol máshol.

- Egész jók – jegyzi meg Shinya.

- Igen, pedig csak kezdők – ért egyet Kaoru.

- Mert? Mikor alakultak? – nézek rá.

- 2007-ben – jön a válasz.

- Mi? Na ne! Ez komoly? 3 éve zenélnek? – hűl el Daisuke.

- Igen, nem néztetek utána a bandának?

- Nem. – mondom egyszerre Dievel.

Kaoru csak rosszallóan megrázza a fejét és nézzük tovább a koncertet. Kamijo egy szál rózsával kezd hadonászni és a köpenyét lebegteti. Otthonosan mozog a színpadon az tény. A szám végén sápadt ajkaihoz emeli a virágot, egy csókot lehel rá és a rajongók közé dobja. A következő számnál a mennyezetről vörös rózsaszirmok hullnak le. Csodás látvány, mindenki sikongat, a bandatagok mosolyogva nézik a rajongókat. És ezzel vége a koncertnek. Még a pengetők és a dobverők is a rajongók között végzik. A banda letámolyog a színpadról és elindul az öltöző felé. Pár perc múlva mi is követjük őket.

3. fejezet

Kialvatlanul megyek a céghez, nem bírtam lehunyni a szememet egész éjjel. Míg megyek, abban reménykedem, hogy a tegnapi nap nem történt meg, hanem csak egy nagyon furcsa álom volt. Igen, annak kell lennie, hiszen Keiji nem adná kölcsön Toshit. Kaoru se menne bele ilyesmibe. Erre a gondolatra elmosolyodok.

Viszonylagos jókedvvel nyitok be a próbatermünkbe.

- Jó reggelt! – nézek végig a társaságon.

Mindenki itt van, kivéve a basszerost, de nem gáz, gyakran késik, nem újdonság.

- Neked is. Akkor lássunk munkához – áll fel Kaokao.

- Nem várjuk meg Toshit? – nézek rá.

Mind a hárman összenéznek, majd furcsán rám.

- Mi van? – pislogok nagyokat.

- Kyo, te hol voltál tegnap? Toshi átment zenélni a Versailles-hoz – magyarázza Dai.

- Mi? Tényleg… – halkul el a hangom.

- Jól vagy? – lép elém Shinya.

- Persze, gyerünk, dolgozzunk, elvégre azért vagyunk itt – mordulok fel.

És így tettünk. Zenéltünk.

Így kezdődött minden. Minden szürke és egyhangú, kivéve egy valamit. Azt a fájdalmat a lelkem legmélyén, ami napról napra mélyebbről és fájdalmasabban tört a felszínre. Hiányzott Toshi, nem volt ugyanaz a csapat nélküle. Ezt mindenki tudta. Ha elkezdtük a próbát, akaratlanul is mindig az ajtó felé pillantottam és vártam, hogy végre megérkezzen, és együtt nevessünk. De nem jött, hiába vártam.

A napok egymás után múlnak, de Toshi nem jön. Napjában többször próbálom hívni, eredménytelenül. A mobil kicsöng, addig várok, míg szét nem kapcsolnak, de semmi. Sose hív vissza. Se engem, se Kaorut, se senkit. A vezetékesen is hívom, de csak az üzenetrögzítő felel. Süket fülekre lel kérésem, miszerint hívjon vissza. Most is a kanapén ülök és hallgatom a telefon idegesítő búgását, és várom, hogy Totchi felvegye.

- Szia, Toshiyát hívtad! Ha hagysz üzenetet, visszahívlak, amint lehet – cseng jókedvű hangja, de ez csak az a kurva üzenetrögzítő.

- Totchi, én vagyok az, Kyo. Nem tudom, mi van veled, ezért jó lenne, ha méltóztatnál visszahívni – morgok – Komolyan hívj fel. Az se baj, ha az éjszaka közepén teszed, csak tedd meg. Kérlek Toshi… – a végét suttogom és bontom a vonalat.

Erőtlenül hull mellém a karom és nézek a semmibe. Egy újabb sikertelen kísérlet, hogy beszéljek a basszerosommal, egy újabb kudarc. Hány ilyen próbálkozásom lesz még? Hülye kérdés, ahányszor megpróbálom. De nem adom fel. Nem tehetem. Sok mindenkit elveszítettem, ám őt nem akarom. Daisuke halálát is alig éltem túl, nem akarok még egy barátot elveszíteni. Elvánszorgok a fürdőbe, hogy zuhanyozzak. A forró fürdő segít, elálmosít. Napok óta alig alszom. Pontosabban azóta nem bírok aludni, vagy csak nagyon nehezen, mióta Kamijo betette hozzánk a lábát. Menjen a picsába, hogy Toshit szemelte ki magának. Annyi jó basszeros van még, nem csak nálunk, hanem más cégeknél is. Bárkit elkérhetett volna, miért pont Toshiyát? Már mióta keresem erre a választ, de nem találom. Talán nincs is rá. Kezem ökölbe szorul és a kemény csempébe bokszolok. Öklöm nagyot koppan a kemény felületen, de nem érdekel.

- Menj a picsába Kamijo! – szűröm összeszorított fogaimon keresztül.

Legszívesebben elmennék a stúdiójukba és elrángatnám onnan Toshiyát, de nem tudom hol vannak.

Kilépek a zuhany alól, hanyagul megtörülközöm és felveszem a melegítő gatyát, amiben aludni szoktam. Bemegyek a hálóba és próbálok álomba merülni. Egyik oldalamról a másikra fordulok, nem bírok aludni, annyira félek. Toshit nem érjük utol. Ha nagy ritkán felveszi a mobilt, akkor is csak pár percig beszél, utána mennie kell. A vezetékesen csak az üzenetrögzítő válaszol. Hiába kérjük, nem hív vissza minket. Egyszer sem…

A hátamra gördülök, és a plafont bámulom.

- Hova tűntél Toshi? – suttogom az éjszakába.

Hangom elvész a sötétségben és süket fülekre lel. Most nem hallják a rajongók, a társaim, senki. Kiugrom az ágyból, felöltözöm és kiviharzok komor lakásomból. Beülök a kocsiba és már megyek is a sötét utcákon. Nincs még túl késő, ezért remélem, ébren van. Ha nem, így járt, de én most beszélni fogok vele. Percek alatt elérem a lakást és hangosan dörömbölök az ajtón. Pár pillanat múlva Kaoru nyit ajtót.

- Kyo? – lepődik meg.

- Beszélhetünk? – kérdezem és beengedem magam.

Leveszem a cipőm és leülök a kanapéra. Kao is csatlakozik hozzám és a kezembe nyom egy üveg sört.

- Ki vele – sóhajt és meghúzza a keserű italt.

- Tudsz valamit Toshiról? – kérdezem.

- Nem sokat. Tegnap beszéltem vele.

Villám gyorsan kapom fel a fejem és úgy meredek a gitárosra.

- Azt mondta, jól van, és nagyon élvezi a közös munkát a Versailles-szal – jön a letaglózó felelet.

- Valami mást mondott?

- Nem, csak rákérdezett, hogy mi van velünk. Ennyit beszéltünk, mert Teru hívta, hogy menjen már. Elment velük kocsmázni.

Elfintorodom. Tehát már arra se méltat minket, hogy velünk piáljon. Pedig milyen jókat iszogattunk. De már ez is a múlt, csak emlék. Szép, de kínzóan fájdalmas emlék. Azt hittem örökre együtt leszünk mi öten, a Dir en Grey. Azt gondoltam, hogy a Dir en Grey örök.

- Feltételezem, nem ezért jöttél – vonja fel a szemöldökét Kaokao.

- Nem, valóban nem.

- Akkor?

- Félek. Nem tudom, mit hoz a jövő. Attól tartok, hogy Toshiya nem jön vissza. Nem akarom, hogy átmenjen a másik bandához.

- Miből gondolod, hogy Totchi kilépne a mi bandánkból?

- Hát nem látod Kaoru? Két hónapja azt se tudjuk él-e még! Ha végre utolérjük, csak a Versailles-ról beszél! Nem igaz, hogy annyira elfoglalt, hogy nem tud velünk beszélni! Annyira még sincs sok dolga, ha el tud velük menni bulizni, nekünk meg nem szól! Olyan, mintha teljesen megfeledkezett volna rólunk. Mintha ciki lenne a Dir en Grey és Kamijóék lennének a menők.

- Nyugi! – szól rám erélyesen.

Csak most veszem észre, hogy kifakadásom során felugrottam. Visszaülök, rágyújtok egy cigire és nagyokat kortyolok a sörből.

- Jobban is ismerhetnéd Toshiyát. Nem olyan, hogy ne szóljon nekünk. Légy türelemmel, szólni fog, ha van valami.

- Ja, majd beállít és közli, hogy kilép tőlünk – vetem oda cinikusan.

- Barom! Ennyire nem bízol benne?

Ezt a hangsúlyt utálom. Tudja, hogy neki van igaza és ezzel eléri, hogy bűntudatom legyen. Szemét.

- Bízom benne, de érzem, hogy történni fog valami rossz. Mióta Kamijo megjelent, szorongok. Mintha a saját kivégzésemre várnék és számolom a napokat, amik még hátra vannak.

- Azért ne túlozz.

- Szerinted túlzok, baszd meg?!

- Először is: ülj le a seggedre, aztán higgadj le!

Eleget teszek a felszólításnak és visszaülök a kanapéra. Meghúzom a sört és nagyot szívok a cigiből. Sose tudtam rájönni hogyan csinálja, vagy miért, de mindig meg tudott nyugtatni.

- Kyo, tudom mit jelent neked a banda. Nekem is legalább olyan fontos, mint neked… - kezdi nyugodtan.

- Frászt! Neked mindened megvan, amit csak akarsz! Nem azt mondom, hogy neked nem jelent semmit a banda mielőtt félre értenél. Neked rengeteg barátod van, van egy csinos menyasszonyod. Mindenki szeret téged. De nézz rám! Ki, vagy mi vagyok? Egy senki, az vagyok. Nekem senkim sincs, csak ti. Mindennél többet jelentetek nekem. Nem tudom, mi lenne velem nélkületek. Fogalmam sincs mi lenne, ha feloszlanánk. Csak abban vagyok biztos, hogy nem élném túl – az utolsó mondatot már csak suttogom magam elé.

Kaoru vállon vereget.

- Nem lesz semmi gáz. Toshi vissza fog jönni – mondja.

Valami furcsa a hangjában. Olyan, mintha nem csak engem, de önmagát is meg akarná győzni. Ha már ő is hitegeti magát valamiről, ott tényleg kurva nagy a baj. Ezek szerint itt is és nem csak én látom így. Azért szép tőle, hogy próbálja tartani bennem a lelket, holott ő sem hisz igazán a dologban.

2. fejezet

Arra ébredek, hogy a Nap erős sugarai égetik a retinámat a szemhéjaimon keresztül. Álmosan dörzsölöm ki az álmot a szememből. Úgy tűnik elaludtam a laptop előtt. Franc, elaludtam a tagjaimat. Főzök egy kávét, reggelizek valamit, és megyek felöltözni. Egy szakadt farmer, fekete póló, felveszem a cipőm és a bőrkabátom és már megyek is. Kis szorongás van bennem a mai nap miatt. Kíváncsi vagyok, Toshi miként döntött. Önzőn hangozhat, de nem akarom, hogy elmenjen. Ő a Dir en Grey tagja, a MI basszerosunk. Ezen kívül, mi a faszt csináljunk két hónapig? Nem akarok ennyi ideig a seggemen ülni. Ezt Kaoru se hagyná. Míg ezen agyalok, eljutok a kiadóhoz. Felmutatom a belépőm és elindulok a lifthez. Ma is kihalt az épület, csak elvétve látok pár embert. Velem szembe jön Miyavi és szokásához híven vigyorog.

- Kyo! Mi van veled? – fogad.

- Semmi különös. Veled?

- Csak a szokásos. Holnap kezdjük az új album felvételeit, aztán megyek turnézni.

- Az király. Viszont megyek, mert dolgom van.

- Oké, majd még ütközünk! – int és tovább megy.

Miyavi ragadós jókedve engem most messze elkerül. Általában fel tud vidítani, de most nem jött össze. Pedig most tényleg nagy szükségem lenne egy kis pozitív érzelemre. Ám most is hiába reménykedek, hogy lesz fény ebben a feneketlen sötétségben, amit életnek hívnak. A bandám az egyetlen, ami miatt elviselhető ez a sivár létezés. Ők a kapaszkodóim, a támaszaim, akik összetartják a világomat. És most az egyik társamat el akarják venni tőlem. Tudom, ha csak egyik támaszom eltűnik, akkor kártyavárként omlana össze minden körülöttem, akárcsak én. Elég, ha csak az egyikük nincs, nekem végem, mert mind a négyükre szükségem van, akár a levegőre. Olyan ingatag minden, elég, ha egy valaki nem tart, a mély behullok a többiekkel együtt és nincs semmi, ami megmenthetne. Már régóta tudom ezt, hogy egy hajszál választ el a végleges bukástól, ami talán a vég lenne számomra. Szerintem ezzel ők is tisztában vannak.

Ilyen gondolatokkal nyitok be a termünkbe.

- Jó reggelt! Totchi? – köszönök és nézek körbe.

Shini a dobok mögött ül, Dai a kanapén terpeszkedik, Kaoru a gitárját babrálja, Toshiya… Toshiya nincs sehol. Megáll bennem az ütő. Tehát ez volt az a szorongó érzés? Tehát elment és nem szólt. Ennyi éve vagyunk barátok és dolgozunk együtt, azt hittem legalább szól, vagy elköszön. Ez nagyon szíven ütött. Azt reméltem vannak ennyire jó barátok, de ezek szerint ez nem számít neki. Úgy tűnik őt is félre ismertem, mint oly sokakat már.

- Még nem jött be – fordul felém Kaoru.

Leülök Daisuke mellé és magam elé bámulok. Szánalmasan reménykedek abban, hogy Toshi mégis benyit és vigyorogva köszön nekünk. Végszóra betoppan basszistánk.

- Sziasztok! – ereszt meg egy mosolyt.

Ez nem az a jókedvű kifejezés, mint általában, valami nyomasztja.

- Szia, döntöttél? – tér a lényegre Kao.

- Igen, elfogadom a felkérést! – mondja Totchi.

Ijedten kapom fel a fejem, de uralkodok magamon és egy érzelemmentes maszk mögé rejtem az arcom.

- Beszéltél már Keiji-sannal? – kérdi Shini.

- Igen, még tegnap. Aztán visszahívott, hogy beszélt a Versailles főnökével és minden el lett intézve. Azt lett megbeszélve, hogy már ma elkezdek velük próbálni.

- Mikor indulsz? – morgok.

Bejött a megérzésem, mint mindig. Miért kell mindig igazamnak lennie? Sokszor áldom, hogy bejönnek a megérzéseim, de ugyanakkor ez átok is. Mint most. Sejtettem, hogy valami lesz, de nem erre számítottam. Ez sokkal rosszabb.

- Mindjárt, búcsúzni és a basszeromért jöttem – mondja és hangszeréért megy.

Ne! Ne ilyen gyorsan! Lehajtom a fejem és próbálom elrejteni kétségbeesésem. Nem akarom, hogy elmenjen. Senki nem szól, csak némán állnak.

- Ne csináljátok már! Úgy tesztek, mintha ez a végső búcsú lenne. Csak két hónap és visszajövök, meg majd beszélünk. Ne féljetek, nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen – nevet Toshi.

- Ja, aztán mesélj, mi van náluk – mosolyog Dai.

- Ne csinálj semmi hülyeséget – néz rá komolyan Kaoru.

- Nyugi már. Nem vagyok gyerek – nevet a basszeros.

Lekísérjük a bejárathoz, ahol egy taxi várja. Megöleljük, és már megy is. Ahogy nézem a távolodó kocsit, olyan érzésem van, mintha Toshi az életünkből lépett volna ki. Csak most ment el, de már most érzem, hogy valami történni fog. Már megint ez a baljós előérzet. Ebbe fogok beleőrülni. Az, amit még érzek, azaz üresség. Megbillent a világom, de még nem dőlt össze, csak nagyon imbolyog. Minden csak idő kérdése. Valahogy úgy érzem, mintha egy visszaszámlálás kezdődött volna el, aminek még nem tudni mi lesz a vége. Remélem nem a pusztulás, bár igen nagy rá az esély.

- Gyere, menjünk be – karolja át a vállam Die.

Visszamegyünk a próbaterembe. Alig lépünk be, megjelenik Keiji.

- Látom Toshiya elment – állapítja meg.

Igen, mert te hagytad, hogy elmenjen! Tehettél volna ellene, de nem csináltál semmit! Meddig tartott volna azt mondani a másik faszinak, hogy: nem?!

- Mit akarsz? – mordulok fel.

- Jöttem ismertetni a menetrendet, arra az időre, míg négyen vagytok – kezdi.

- Hallgatunk – fonja össze karjait Kaoru.

- Állítsatok össze egy albumot a régebbi számokból – jelenti ki Keiji.

- Hogy játszunk basszus nélkül? – szól közbe Die.

- Azt majd megoldjuk. Holnapra csináljátok meg a számlistát.

- Ezen kívül lesz még valami? – faggatja Leader-sama.

- Koncert nem, de interjú és fotózás igen. A részleteket majd megbeszéljük – és már megy is.

- Marha jó. – morog Dai.

- Valahol igaza van Keiji-sannak, nem állhatunk le, míg nincs itt Toshiya – vélekedik Shinya.

- Lássunk munkához! – csapja össze a kezét Kao.

Egész nap az asztal és a papírok fölött görnyedünk. Nem nagyon veszek részt a beszélgetésben, nekem teljesen mindegy mi kerül az albumra. Próbálok jópofát vágni, de ez csak a látszat. Hihetetlen, hogy a többiek nem érzik Toshi hiányát. Úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, mintha Totchi is velünk lenne.

- Megyek haza – állok fel.

- Ahogy gondolod – hagyja rám Kao.

Felveszem a kabátom, intek és már itt se vagyok. Nem bírok tovább ott maradni. Hazaérve ledobom magam a kanapéra és bámulok magam elé. Próbálok semmire sem gondolni, de nem megy.

- Nem bírom ezt – mondom és kimegyek az erkélyre.

Rágyújtok egy cigire és elgondolkodva nézem Tokyo fényeit. Ez a város sosem alszik. A nikotinszálak egymás után tűnnek el, de nem tudok lenyugodni és szabadulni a szorongástól. Szinte hányingerem van, az idegességtől. Igen, ideges vagyok, mert nem tudom mi lesz. Ez a rossz érzés sem hagy nyugodni. Valami történni fog, érzem. Szinte hallom, ahogy a számláló pityeg, egyre közeledve a nullához. A még hátralévő idő: két hónap.