33. fejezet

Az idő szinte repül, annyi a munka. Sajnos nem tudunk sokat találkozni, mint akarom, de az a pár óra is több a semminél. Esténként nem járok mindig haza, inkább vámpíromhoz megyek. A látogatás leginkább abból áll, hogy megérkezem, legjobb esetben vacsorázunk, fürdés és alvás. Kamijo jelenleg nem képes ennél többre. Látom rajta, hogy ez bántja, de nem hibáztatom, ő a bandavezér, ő intéz szinte mindent. Kaoru is ilyen szokott lenni, ha elhalmozzák. De ezek a másoknak értéktelen pillanatok nekem mindennél többet jelentenek, mert vele élem meg.

Megígérte, hogy szerez nekem egy backstage belépőt, amit meg is kapok. Nem kell sokat győzködnöm Kaorut, hogy elengedjen. Tudja jól, ha elenged, ha nem, én menni fogok. Mindkettőnket megkíméli a fölösleges idegeskedéstől, így azonnal rábólint. A koncertig még van egy hónap, ami szinte észrevétlenül repül el.

A hatalmas stadion előtt hosszú sorokban kígyóznak a rajongók. A biztonságiaknak felvillantom a belépőm és már mehetek is. Keresek egy jó helyet a színpad szélén és leülök, hogy ne legyek útban. Párszor látom elsuhanni a banda valamely tagját, csak azt nem, akire igazán kíváncsi vagyok. Egy óra várakozás után végre kezdenek.

Elvarázsolva figyelem, ahogy Kamijo énekel a színpadon. Gyönyörű, nincs rá más szó. Egy gyönyörű, reneszánsz vámpír herceg. Nem tudok, de nem is akarok ellenállni hangja varázsának. Alig csendülnek fel az első dallamok, máris magukkal ragadnak. Ez a szárnyalás teljesen más, mint mikor éneklek, vagy a zenénk repít el a messzeségbe. Ott tudom, hogy egyszer lezuhanok, de ezt most nem érzem. Kamijo hangja gyengéden magával ragad, és elröpít Sohaországba, ahol a dallamok hátán utazom. Olyan, mint egy álom, ami sose ér véget. Kamijo tényleg egy szörnyeteg, mert más nem lett volna képes így a rabjává tenni. Ő egy angyalbőrbe bújt démon. Ez a varázslat óvón átölel, védve a világtól, mindentől. Sajnos ennek az utazásnak is vége kell hogy legyen egyszer, s vissza kell térnem a testembe. Igen, a lelkem a zene szárnyán szállt. Ám most nem szárnyaszegettként zuhanok, hanem a vámpír hangja és a zene olyan féltve, óvón hoz vissza testembe, mint ahogy az anya bánik a gyermekével. Mélyet sóhajtok és mosolyogva nézem, ahogy a csapat levonul. Én is követem őket. Míg átöltöznek, kint várok a folyosón. Fél óra elteltével már jönnek ki, kivéve az énekest.

- Kamijo még bent van – lép hozzám Teru. – Menj be nyugodtan.

- Kösz.

És valóban. Kamijo a kanapén ül félmeztelenül. Végignézek verejtéktől csillogó bőrén, nedves haján. Lélegzetelállító látvány.

- Azt hittem, nem jössz el. Nem láttalak sehol – erőltet egy mosolyt.

- Talán zavarok? El is mehetek – eresztek meg egy félmosolyt.

- Ki mondta, hogy zavarsz? Csak meglepett, de örülök.

- Meg fogsz fázni – nézek rá szúrósan.

Ez a barom itt ül félmeztelenül, egész teste csillog az izzadtságtól, a haja vizes, erre az ablak tárva-nyitva, és jön be a hideg. Lustán a nyitott ablakra emeli tekintetét, és legyint.

- Hülye – morgom, és elindulok az ablak felé.

- Van egy jobb ötletem, hogyan védj meg a hidegtől – mosolyog sejtelmesen.

Elmosolyodom, az ölébe ülve átkarolom a nyakát. Karjait a derekam köré fonja, szorosan magához ölel.

- Jók voltatok – nézek a szemébe.

Nem válaszol, csak magához ránt és megcsókol. Azonnal viszonzom. Alig érnek össze ajkaink, már el is szakít a valóságból. De most nem egyedül szárnyalok, mert ő is itt van velem. Az én démonom. Elmélyítem a csókot. Nem tudok ellenállni neki, teljesen elveszi az eszem. Egyik kezemmel nedves hajába túrok, míg másikkal végigsimítok mellkasán. Ő a hátamat simogatja, majd megmarkolja a fenekem. Jólesően felnyögök. Hiányzott már az érintése. Ajkaimról áttér nyakam kényeztetésére, nem tudom magamban tartani a sóhajt.

- Nem itt kéne – préselem ki magamból, két sóhaj között.

- Miért? Nincs itt senki – mosolyog ravaszul.

- Hülye – Finoman tarkón csapom.

- Ne mondd, hogy nem kívánsz.

Hogy szavainak nyomatékot adjon, ágyékomra vezeti kezét, és rámarkol merevedésemre.

- Kamijoh… - nyögöm.

Gonoszan mosolyog.

- Még mindig nem akarod? – kérdi kéjesen.

- Akarom, de nem itt és nem most.

- Miért?

Nem válaszolok, csak kiszabadítom magam ölelő karjai közül, mielőtt a maradék józanságomat is elveszi, és letámadom. Tudja, hogyan izgasson fel pillanatok alatt, és húzza az agyam. Ezt nagyon utálom, ugyanakkor szeretem is benne. Mosolyogva megrázza a fejét, és feltápászkodik. Végre felvesz egy pólót, meg pulóvert. Így legalább nem fog megfázni.

- Menjünk haza – fogja meg a kezem, és megyünk.

Mire kiérünk a stadion elé, már állva képes lenne elaludni. Benavigálom a kocsiba, és megyünk hozzá. Alig ül le, már alszik is. Megcsóválom a fejem s szusszanok egyet. Hogy fogom én bevinni a lakásba? Mindegy, megoldom.

A ház előtt leállítom a kocsit, és elbűvölve figyelem az énekes angyali arcát. Békésen szuszog. Kicsit mocorog, hogy kényelmesebb legyen. Elmosolyodok és megérintem arcát. Öntudatlanul belesimul a tenyerembe.

- Ébredj – érintem össze ajkainkat.

- Máskor is ébreszthetnél így – sóhajt.

- Megbeszéltük, de most térj észhez, nem bírlak bevinni.

Álmosan megdörgöli a szemét, és kikászálódik mellőlem. Amilyen fáradt, majdnem hasra esik az egyik lépcsőfokon, nekimegy a kapunak. Kinyitom a bejáratot, és betessékelem. Úgy kóvályog, mint egy részeg. Én is ilyen szoktam lenni, de nekem annyi szerencsém van, hogy míg alszom, Kaoru a vállára kap, úgy visz. Sajnos, én ezt nem tehetem meg vele. Valahogy csak bejutunk a lakásba. Leügyeskedi a cipőjét, és elbotladozik a nappali felé. A falnál megtántorodik, de megtartom, és beviszem. Elnyúlik az ágyban, mellé fekszem, ő átölel, és már alszunk is. Most az egyenletes szuszogása a dallam, ami elrepít az álmok világába, ahol bármit megkaphatok. De nem kaphatok annál többet, mint amit az élettől kaptam, mert itt van nekem Kamijo. Rajta kívül nem kell senki.