39. fejezet

Az ősz gyorsan átvált télbe. Egyre hidegebb van.

Kamijo az utóbbi pár napban furán viselkedik, mintha valami nem lenne rendben vele. Hiába kérdezem, nem mond semmit. Mostanában elég fáradtnak tűnik, de ezt betudom annak, hogy új albumot kell kiadniuk.

Reggel, szokás szerint én megyek el hamarabb.

- Mikor jössz ma? – kérdezem, miközben veszem a kabátom.

- Nem tudom, valamikor este. Attól függ, hogy végzünk, te? – Pillant rám.

- Kaorutól függ, de szerintem hamar megkegyelmez nekünk – reménykedem.

Erre megereszt egy mosolyt. Búcsúzóul megcsókolom, és már megyek is. Valamiért furcsa érzésem van. Mintha valami történne majd. Gyomrom görcsbe rándul ettől. Mióta biztos vagyok az érzéseimben, nem volt bennem szorongás, de most mégis. Mi a franc van? Bízom Kamijoban, tudom, hogy nem csalna meg, de akkor miért van rossz előérzetem? Nem értem ezt az egészet.

Egész nap ezen rágódóm, de nem tudok rájönni, miért érzek így. A szünetekben hiába megyek ki a tetőre cigizni, a fagyos levegő se tudja kitisztítani a fejem. Utoljára akkor remegett így a gyomrom, mikor Toshi átment a Versailles-hoz, és mikor, kételkedtem Kamijo érzéseiben. De annak már rég volt. Azóta boldog kapcsolatban élek. Nincs okom a féltékenységre, akkor miért?

- Mára ennyi, menjünk haza – mondja Kao.

Elkezdünk készülődni, hogy a szélrózsa minden irányába menjünk.

- Mi van veled?– kérdi Die, és hozzám lép. - Egésznap olyan vagy, mint a mosott szar.

- Semmi, csak fáradt vagyok – füllentek.

- Menjünk el valahova inni! – veti fel Toshi. – Hívom Terut is!

Le se tagadhatná, hogy szerelmes, úgy csillognak a szemei.

- Oké, menjünk! Csak ne előttünk kapd el szegény gitárost – Vigyorog Dai

- Nem tehetek róla, imádom őt. Fel is hívom! – nevet, mint egy szerelmes tini.

- Jó ötlet, mehetünk – egyezik bele Leader-sama.

- Azt már nem! Megint vihetem haza a részeg seggeteket! – tiltakozik a dobos.

- Menjetek, én hazamegyek aludni – hárítok.

A parkolóban elválunk egymástól, és elindulok hazafelé. Nem tudom, miért, de a szorongásom egyre növekszik. Otthon nemvárt meglepetés fogad, ahogy veszem le a cipőm. Két, számomra ismeretlen lábbelit pillantok meg.

- Kyo, csakhogy megérkeztél! – Teru siet elém.

- Te meg? – Kerekedik ki a szemem.

Mit keres itt a gitáros?

- Megkaptad az üzenetünket? – kérdi.

- Milyen üzenetet? – Kapom fel a fejem.

- Kamijo a próbán rosszul lett, és elájult – adja meg a választ.

- Mi?! – Érzem, hogy kifut a fejemből a vér. – Hol van? Mi van vele?

- Hizakival hazahoztuk, és hívtunk egy orvost. A doki már elment. Kamijo nemrég ébredt fel, most Hizaki van bent vele – Int a háló felé.

- Mit mondott a doki? – türelmetlenkedek.

- Kamijonak nagyon magas a láza. Majdnem lázgörcse volt. Az utóbbi egy vagy két napban nagyon rossz bőrben volt.

Erre felkapom a fejem. Nem vettem észre, hogy beteg lenne?

- Elaludt – Jön ki szobánkból Hizaki.

- Hogy van? – Nézek rá.

- Szarul – sóhajt lemondóan.

Elszégyellem magam. Van is miért. Én élek vele már több hónapja, és nem vettem észre, hogy nincs jól.

- Mi történt? Mikor fázott meg? – kérdezem elgyötört hangon.

- Nemrég egy kastélyban forgattunk, alig volt fűtés, mi meg egész idő alatt az udvaron készítettük a felvételeket. A nap végére elkezdett tüsszögni, de azt mondta, semmi baja. Másnap is visszamentünk oda, hogy folytassuk a munkát, mert a hóvihar miatt félbehagytuk a felvételeket. Biztos akkor jobban megfázott – mesél Teru.

- Biztos, mert onnantól pocsékul nézett ki, a hangja se volt a legjobb – helyesel a másik gitáros.

Egyre jobban nő a bűntudatom.

- Ne rágd magad. Kamijo olyan, hogy ha meg is betegszik, talpon marad. Csak akkor fekszik ágyba, ha már komolyan beteg – Teszi a vállamra a kezét Teru.

- De látnom kellett volna, hogy nincs jól! – csattanok fel.

- Nyugi, rendbe fog jönni. A gyógyszerek a konyhaasztalon vannak. A doki ráírta, mikor, melyiket, és mennyit kell megennie – magyaráz Hizaki.

Összeszedik magukat, és távoznak. Azonnal bemegyek a hálóba, hogy lássam, mi van vele. Hizakinak igaza volt, tényleg alszik. A gyenge fényben is látom, hogy verejtéktől csillog a homloka, lázrózsás az arca. Fáj így látnom őt. A vámpír, akin nem fog ki sem idő, sem semmi, ami az embereket sújtja, most itt fekszik előttem betegen. Felveszem a melegítőgatyát, amiben aludni szoktam, és melléfekszem. Megérintem az arcát, szinte lángol a bőre.

- Kamijo – suttogom. – Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? – kérdezem elgyötört hangon.

Lekapcsolom a lámpát, hogy ne zavarja. Sokáig figyelem, ahogy mellkasa emelkedik és süllyed légzése nyomán. Már értem miért szorongtam ma. Emiatt éreztem, hogy valami nem stimmel. Ha jobban figyelek, lehet, hogy nem történik ez. Talán elkerülhettük volna. Hatalmas a bűntudatom, és szégyellem magam, mert nem vettem észre a jeleket. Mikor én voltam rosszul a stressz miatt, az ő figyelmét ez nem kerülte el, és azonnal segíteni akart. Kicsit talán túlreagálta, de megértem. Említette, hogy Jasmine You halálát is a túlzott stressz okozta. Nagyon megijedt, hogy engem is elveszít. A gondoskodását hogy hálálom meg? Nem veszem észre, mennyire beteg. Ez ám a figyelmesség. Mintha nem is törődnék vele, pedig nem így van. Fontos nekem, nagyon is. Adok ajkaira egy lágy csókot, hozzábújok, és megpróbálok aludni. Bár van egy olyan gyanúm, hogy nem fogok.

És igazam lett, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egész este Kamijo arcát figyeltem, és azon gondolkodtam, mennyire nem figyeltem rá mostanáig. Kimutattam, hogy szeretem, bár… így, belegondolva, csak testileg. Úgy igazán nem figyeltem rá, nem úgy, mint ő. Ő azonnal tudta, hogy rosszul vagyok, és segített. Én meg? Akkor vettem volna észre, hogy nincs jól, mikor előttem esik össze? Amilyen vak vagyok, biztosan.

- Sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy beteg vagy – suttogom.

Végigsimítok láztól forró arcán. Lerúgom magamról a takarót, és a fürdőbe megyek. Egy kicsi törülközőt bevizezek, összehajtom, és visszamegyek a szobába. A nedves anyaggal megtörölgetem arcát, majd a homlokára teszem. Összerezzen a hidegtől.

- Ne haragudj, de bírd ki. Segít, hidd el – suttogom.

Összeráncolja a szemöldökét, és mocorog. A légzése felgyorsul, szaggatott lesz. Tehetetlenül nézem a szunnyadó vámpírt. Most olyan törékeny, mint eddig soha. Elkezdi dobálni a fejét, a borogatás lecsúszik a párnára. Mit tegyek? Mit kell ilyenkor csinálni? Előkeresem a mobilom, és tárcsázok. Remélem, még nem alszik.

- Mit akarsz? – szól bele, egy nagyon álmos Leader-sama.

- Fontos! - hadarom.

- Nem érdekel, holnapig várhat – morog.

- Nem várhat, és hallgass már meg, baszd meg! – kiáltok rá.

- Mi ilyen életbevágó? – adja meg magát.

- Kamijo nagyon beteg. Rohadt magas a láza. Mit csináljak, hogy lehűtsem?

- Hidegvizes borogatás, hűtőfürdő. Ha lehet, adj neki enni, utána lázcsillapítót. Adj neki sok folyadékot, nehogy kiszáradjon.

- Oké, de holnap nem megyek be. Itthon maradok ápolni.

- Ezt majd reggel megbeszéljük. Ha még egyszer fel mersz hívni, esküszöm, megöllek – És kinyomja a telefont.

Hát persze! Hogy lehetek ilyen hülye? Ezek nekem is eszembe juthattak volna. Velem is ezt csinálta anyukám, mikor én voltam beteg. Kimegyek a konyhába, hogy megnézzem, mit kell majd adnom vámpíromnak. A konyhaasztalon egy kisebb gyógyszerhegy fogad.

- Basszus – nyögöm.

Két hete beteg, de nem szólt. Miért? Miért nem szóltál? Kezdek egyre inkább elkeseredni. Tehetetlen vagyok. Nem tudok segíteni neki, pedig akarok. Viszonozni akarom neki azt a sok jót, amit kaptam tőle. Eddig nagyon önző voltam. Rágyújtok egy cigire, hátha lenyugszom. Nem érdekel Kaoru. Amíg Kamijo nem gyógyul meg, addig nem megyek be dolgozni. Leszarom, mit mondanak a többiek. Kamijonak nagyobb szüksége van rám. Kao meg fogja érteni, a másik három nem érdekel. Itthon is tudok dolgozni a laptopon. Így egy rossz szavuk nem lehet. Néhány cigi után, visszamegyek a szobába, és vigyázom a herceg álmát.