29. fejezet

Az a pár nap Kaorunál nagyon jó volt, sikerült gondolkodnom, és eldönteni, hogy mi legyen. Más esetben hagytam volna a francba, de most nem. Ezúttal nem menekülök, hanem harcolok. Kell nekem az a férfi. Ígéretemhez híven megbeszéltem egy találkozót azzal a vámpírral. Mint mindig, most is a nappaliban ülünk, ám most nyoma sincs a szokásos kellemes, idilli légkörnek. Érezni lehet a feszültséget. Kamijo tudja, mit akarok, hogy miért vagyunk itt.

- Elmondod végre? – töröm meg a feszült csendet.

- Nem fogok mentségeket, és kifogásokat gyártani.

- Helyes, annak nincs értelme, és hangulatom sincs.

- Kyo, én…

- Akarsz tőlem valamit, vagy csak szórakozol?

- Tudod, hogy soha nem szórakoznék veled.

- Hát akkor? Miért teszed ezt velem? Miért kínzol?

- Szeretlek, ezt tudnod kéne.

- Tudom, de nem érzem. Álmodban őt hívod, könyörögsz, hogy ne hagyjon magadra, ne menjen el. Ez felér egy szíven szúrással.

Bűnbánóan lehajtja a fejét. Várok. Várom, hogy mondjon valamit. Erőt veszek magamon, és próbálok érzelemmentes arcot vágni. Kamijo vívódik, látszik rajta.

- Mikor megismertük egymást, azonnal tudtuk, hogy ez szerelem volt első látásra – töri meg a beállt csendet – Minden gyorsan történt. Egy év után vettük meg ezt a lakást, és költöztünk össze. Mindkettőnknek ez volt a legnagyobb szerelem. Minden tökéletes volt, szerettük egymást, összeköltöztünk, befutott a Versailles. Ám a sikerrel járó stresszt nem bírta Jasmine szervezete. 2009-ben bejelentettük, hogy Jasmine visszavonul egy időre, hogy meggyógyuljon, de nem sokkal később elhunyt. Egy évig a poklot éltem meg. Meg akartam halni. Aztán jöttél te. Megmutattad, hogy mással se sokkal kegyesebb a sors. Megértettél, mikor senki más nem. Megmutattad, hogy van értelme élnem – csillogó szemekkel néz rám.

Sok minden érthető így, de néhány részletre nem voltam kíváncsi.

- Jasmine öröké itt lesz – mutat a halántékára – Te pedig itt – megfogja kezem és a mellkasára vezeti.

Érzem teste melegét, kalapáló szívét.

- Érzed ezt Kyo? Csak érted dobog – húz magához egy lágy csókra.

Viszonzom, majd elhúzódok tőle. Ilyet se mondtak még nekem. Mondták már, hogy szeretnek, de így még soha. Nem tudok kételkedni a szavaiban. A szeme őszinteséget, és szerelmet tükröz.

- Hiszel nekem? – kérdi kétségbeesve.

- Igen, hiszek.

Nem tudom, pontosan min megy keresztül, csak azt, hogy nem kezdhet egyik napról a másikra új életet velem, hogy nehéz elengedni a múltat.

- Köszönöm – mosolyog lágyan, szinte leheli a szavakat.

Körbenézek a lakásban, mert érzem, hogy valami megváltozott, de nem tudom mi. Minden olyan, mint volt. De… a képek, amin a basszerossal van, eltűntek. Eltette őket?

- Itt maradsz éjszakára? – kérdi.

- Nem tudom. Nem kell próbálnod holnap?

- Nem, mert a főnöknek jó kedve volt, és elengedett minket.

- De jó egyeseknek. Ha Kaorunak jó kedve van, akkor nem éjfélig, hanem este nyolcig vagyunk bent.

Jóízűt nevet rajtam. Szemét.

- Ne nevess! – mordulok fel – Nincs olyan jó dolgunk, mint nektek.

- Tévedsz, mert én is hajtom a csapatot, de ez a főnök utasítása volt. Úgy fogalmazott: „Meg ne lássalak itt titeket, vagy szétrúgom a seggetek”!

- Kaoru miért nem tud ilyet mondani?

- Nem tudom, a te bandatársad. Én nem ismerem őt.

- Kéred? Szívesen kölcsön adom, de nem kell túl hamar visszaadni.

- Köszi, de inkább nem. A szavaidból ítélve egy rabszolgahajcsár, abból nálunk is van egy, nem kell egy második.

- Ki a hajcsár?

- Én.     

Megeresztek egy mosolyt. Nem igazán tudom elképzelni, mint aki a végletekig feszíti a húrt. Nem tudom eldönteni, kiből nézném ki ezt, mert nem ismerem őket, de Kamijoból nem.

- Maradsz? – tér vissza az eredeti témához.

- Nem lehet, még van dolgom otthon. Össze kell szednem a verseim, és elküldeni a kiadóhoz – fintorgok.

- Igazán kár.

- Nekem mondod?

Elmosolyodik, és az ajtóhoz kísér. Megvárja, míg összeszedem magam, majd magához von egy csókra. Átkarolom a derekát, míg ő erősen magához szorít. Érzem a törődést, féltést, és a szeretetet minden mozdulatában. Szinte szégyellem magam, hogy kételkedtem benne. Elhúzódok tőle, és megeresztek egy mosolyt.

- Az jó, ha holnap átjövök? – kérdezem.

- Igen. Bármikor jöhetsz.

- Megbeszéltük.

Adok még neki egy csókot, aztán megyek, mielőtt hagyom a picsába a munkát, és inkább maradok.

Igazából nem tudom, hogy jutottam haza, csak akkor tértem magamhoz, mikor beléptem az ajtón. A konyhában csinálok egy teát, addig megpróbálom kitalálni, hogy hova a francba tűntettem el a kiadásra szánt verseket. Idegesen kutatok a papírjaim között, de semmi.

- Hova a picsába tűnt? – mérgelődök.

És ha lehet, még nagyobb rendetlenséget csinálok, mint volt. Végre megvannak, már csak össze kell állítani. Még egyszer végig olvasom őket, átrendezem, belejavítok. Teát szürcsölve próbálok valamit kezdeni ezekkel. Egyszer már összeraktam, de most nem tetszik, így újra kezdem. Párat kiveszek, másokat hozzá rakok, hogy elég jó legyen. Mondták már párszor, hogy bármit csinálhatok, így is-úgyis imádni fogják. Ebben nem igazán hiszek. Ha jó munkát akarnak tőlem, akkor azt kapnak. Nem adok ki bármit a kezeim közül. Pár verset, amit úgy ítélek meg, hogy jó lenne, zenei aláfestéssel újra leírom, hogy majd megmutassam Kaorunak, hogy akár dal is lehetne belőle. Ha nem, akkor megy a következő kötetbe. Azon nem múlik. Így Leader-sama sem piszkálhat, hogy nem dolgozom eleget, és nincs szöveg. Jó újra olvasni ezeket az írásokat, újra előjönnek belőlem azok az érzések, melyek ihlettek akkor. Ekkor kopognak. Na, ne! Ki a franc keres ilyenkor? Morogva nyitok ajtót és nézek nagyot, mert Kaoru áll előttem.