52. fejezet

- Mondd, hogy ez nem igaz! – könyörgöm.

- Sajnálom.

- Mióta? Miért? – roskadok le a székre.

- Az orvos szerint, ha korábban megyek, nem lenne ilyen rossz a helyzet. De én se tudtam róla, különben szóltam volna.

- Mennyi… - nem tudom befejezni.

- Másfél – két év.

Felugrom, és szorosan magamhoz ölelem.

- Nem akarlak elveszíteni – suttogom mellkasába.

- Tudom, én se téged.

- Tudja valaki?

- Még nem. Te vagy az első.

- Holnap keresünk egy orvost, aki segíthet, nem hagyom, hogy meghalj – nézek elszántan a szemébe.

Mosolyt erőltet magára, és megcsókol. A csók édes, de sós íz is keveredik bele. Könnyek szántják végig arcomat. Megszakítom a csókot, mellkasába fúrom arcomat. Állát a fejemre támasztja, és hátamat simogatja.

- Ne félj, nem hagylak el, ígérem – suttogja fülembe.

- Tudom, de félek. Félek, hogy elveszítelek – nézek rá.

Letörli könnyeimet, és bemegyünk a nappaliba.

- Mi volt az a meglepetés, amit emlegettél? – tereli a témát.

Felveszem az asztalról a mappát, átadom neki. Bemegyünk a hálóba, leül az ágyra, és elkezdi nézegetni a képeket.

- Gondoltál rám? – kérdi sejtelmes hangon.

- Igen, gondoltam tetszene.

- Örülhetsz, hogy nem voltam ott.

- Mert? Mit tettél volna? – térdelek mögé, és csókolgatni kezdem nyakát.

- Ezt – teszi félre a képeket, elkap, és maga alá gyűr.

Míg nyakamat csókolja, keze utat talál nadrágomba, és éledező férfiasságom kényezteti. Amint megérzem kezét magam körül, azonnal keményedni kezdek. Sóhajaimat nem tudom magamban tartani. Átfordítom magunkat, és csípőjére ülök.

- Szeretlek – mosolygok rá.

- Én is – húz magához egy csókra.

Mellkasára hajolok, és átölelem. Nem akarom elveszíteni.

- Nem hagylak el, megígérem – suttogja fülembe.

- Elhiszem.

Gyengéden, alig érintve bőrömet csókol. Feltüzeli érzékeimet. Csodálatos, szenvedélyes éjszakát töltünk együtt. Órákon át nyújtjuk a beteljesülést, nem az a lényeg, hanem az érzések. Fullasztó szenvedély, telhetetlen vágy, túláradó szenvedély. Talán ez a legszenvedélyesebb együttlétünk. Egymás karjai közt alszunk el.

Az elkövetkező időkben Kamijo sokat járt a kórházba kezelésre. A Versailles-t teljesen lesokkolta a hír, és biztosították Kamijót a támogatásukról. Én csak Kaorunak szóltam, hogy miért nem megyek majd próbára. Leader-samat nem könnyű úgy lesokkolni, hogy köpni-nyelni ne tudjon, de nekem sikerült. Őt is megrázta a hír. Szerencsére Kamijo beszélt az orvosokkal, akik teljes diszkrécióval kezelik a kialakult helyzetet. Hála az égnek, és az orvosi eskünek is. Ahogy telt az idő, Kamijo egyre rosszabbul viselte a gyógykezeléseket. A dohányzásról is leszokott. Nem akartam ártani neki, így csak a próbán gyújtottam rá, de egy idő után, már ott sem. Minden egyes cigi arra emlékeztetett, hogy a hercegem milyen beteg, és mi lesz vele.

Egy éve, hogy rákot diagnosztizáltak Kamijonál, azóta alig van ideje élni, a munka, és a kezelések miatt. Nagyon odafigyelek rá. A dokitól kaptunk egy listát, hogy mit lehet, és mit nem. Ezen kívül Shinya is elhalmozott mindenféle egészséges kajareceptekkel. Elmondása szerint olyanok, amik segíthetnek Kamijónak. Több orvossal is beszéltünk, és látogattunk meg. Én is kerestem, hogy melyik a legjobb. Ma is egy újabb klinikára akarom vinni Kamijót, de nem rajong az ötletért.

- Nem Kyo. Nem akarok menni – dől a konyhapultnak, és szürcsöli teáját.

- Miért?

- Nem akarok több kezelést, sem vizsgálatot.

- De hát…

- Értsd meg, belefáradtam. Egy éve orvostól orvosig járok, láttak a legjobbak, de mind ugyanazt mondta. Ez nem élet.

- Akkor mit akarsz? Feladni a harcot, és meghalni? Még van esélyed a gyógyulásra. Mindenki reménykedik.

- Csak én nem. Előbb-útóbb mindenkinek eljön az ideje, az enyém most jött el.

- De… arra nem gondolsz, hogy én mit érzek? Én nem számítok? – fakadok ki kétségbeesetten.

Torkom elszorul, a sírás környékez.

- Annak szerinted több értelme van, hogy a végén emberi roncs leszek, és az árnyéka se leszek régi önmagamnak?

Erre nem tudok mit mondani, mert igaza van.

- Kyo, ne azzal foglalkozz, hogy mi lesz, hanem azzal, ami most van. Ne érdekeljen, mit hoz a holnap, hanem élvezd ki a mát. Szeretném, ha úgy töltenénk el ezt a maradék időt, hogy boldogok vagyunk.

Könnyezve magamhoz szorítom törékeny testét. Igaza van, éljünk a mának, és örüljünk annak az időnek, ami még megadatik nekünk.

Próbáltam nem gondolni arra, mit hoz a jövő, így könnyebb volt. Minden percet kiélveztem, amit ezzel a démonnal tölthetek. Most érzem igazán, hogy mennyit jelent nekem ez a férfi. Tényleg igaz az, hogy akkor tudunk igazán értékelni valamit, mikor elveszítjük. Én még nem vesztettem el őt, de tudom, elfogom. Kamijo állapotában voltak hullámvölgyek, de az utóbbi időben egyre jobban volt. Annyira, hogy egy koncertet is szerveztek a Versailles-nak a Tokyo Dome-ba. Nagy volt a készülődés, Kamijo olyan volt, mintha nem is lenne beteg. A koncertet megtartották, és hatalmas sikert arattak. Már kezdtem örülni, hogy Kamijo kezd meggyógyulni, ám óriásit tévedtem. Pár nappal a koncert után kórházba kellett őt vinni, olyan rosszul lett. Minden szabad percemet vele töltöttem. Sokan jöttek látogatóba, család, barátok, bandatársak.

A napok teljesen egybefolynak előttem, nem tudom, milyen nap van, vagy mióta vagyok itt. Elfacsarodik a szívem, ahogy Kamijót nézem, ahogy gépekre kötve fekszik és lélegeztetik. Olyan, mint egy angyal.

- Miért nem mész haza? – kérdi rekedt hangon.

Sajnos hangja már elvesztette régi varázsát. Már nem selymesen lágy, hanem karcos, rekedtes.

- Hova gondolsz? Én nélküled nem megyek innen sehova. Pár nap múlva rendbe jössz, és együtt megyünk haza. Aztán ez az egész olyan lesz, mint egy rossz álom, és később csak nevetünk rajta – erőltetek egy mosolyt.

- Igen, jó lesz.

- Pár nap még, bírd ki.

- Gyere ide – tárja szét karjait.

Azonnal befekszem mellé az ágyba, és átkaroljuk egymást. Szorosan ölelem magamhoz egykor erős testét.

- Ha meggyógyultál, első dolgunk lesz elmenni a Versailles-i kastélyba, emlékszem ennyire tetszett. Elintézem, hogy annyi klippet forgassatok ott, amennyit csak akarsz. Jó lesz?

- Igen, már várom. Majd te is ott leszel velünk, és együtt éneklünk. Végig járjuk a kastély folyosóit, csak te és én.

- Csodás lesz. Csak gyógyulj meg hamar, utána oda megyünk, ahova csak akarsz.

- Szeretlek – suttogja gyenge hangon.

- Én is, nagyon.

Kamijo mélyet sóhajt, és teste ellazul. Az egyik gép, ami szívének ritmusára csipogott, most egyenletesen sípol. Görcsösen kapaszkodok Kamijo karjába, és próbálok nem felordítani fájdalmamban. Sírva fakadok, és csak ölelem őt. Mindent elvesztettem, ami csak fontos volt az életemben. Most nem egy, hanem két ember halt meg.

- Ég veled – suttogom, és egy csókot lehelek ajkaira.

Teljes a sötétség, ami körül vesz. Már nincs kiút innen, végem van. Az egyetlen ember, aki ehhez a világhoz kötött, elment, itt hagyott. A mennyekből ismét kitaszítottak a pokolba, de ez minden eddigi szenvedésemnél rosszabb. Daisuke halálakor éreztem hasonlót, de most nagyobb a kín. Nem enyhítheti semmi sem a fájdalmam. Már nincs miért élnem, hiszen Ő elment. Ő, aki a világon a legfontosabb volt nekem. A temetésen nem csak őt, hanem engem is örök nyugalomra helyeztek, mert lélekben én is vele haltam, pár nappal ezelőtt, ott a kórházban. Napok teltek el mióta nincs velem, mégis egy örökkévalóságnak éreztem. Kaoru áll mellettem, és megszorítja a vállam. A banda mellettem áll, és segít, de érzik, hogy nem tehetnek semmit értem, mert már én is halott vagyok. Hizaki búcsúztatta el Kamijót. Gyönyörű beszédet mondott, de többször elcsuklott a hangja, alig bírt beszélni. Kamijo szülei teljesen megtörve figyelik, ahogy a fekete koporsót leengedik a sírba. Mika-san zokogva térdre rogy, és szólongatja a fiát. Én is alig bírok megállni a lábamon, de erősnek kell lennem, nem törhetek össze.

- Miért? Miért ő? – nézek Kaora.

- Nem tudom – rázza meg a fejét.

Miért ilyen igazságtalan az élet? Nem vagyok szent, de ez akkor is túl nagy büntetés. Miért kellett meghalnia? Még fiatal volt, neki még élnie kellett volna. Inkább haltam volna meg én. Ha megtehetném, cserélnék vele. Bármit megtennék, csak kapjam őt vissza. Már semmi sem lesz olyan, mint volt. Nem érezhetem erős karjainak ölelését, finom csókjait, lágy, varázslatos hangját. Többé már nem láthatom csodás mosolyát, nem érezhetem, ahogy nyakamba harap, és a vér végig csordogál a bőrömön. Ezzel „bélyegzett” meg, hogy az övé vagyok. Halványan, de még minidig látszik fogainak nyoma. Ez maradt nekem, és az emlékek. Melyek most jobban kínoznak, mint valaha. Letörlöm könnyeimet, és próbálok nem feltűnően sírni. Még most is érzem ölelését.

A szertartás után, az összegyűltek kezdenek szállingózni. Csak én maradok ott.

- Kyo, nem jössz? – kérdi Die.

- Nem, menjetek csak – nézek rájuk.

Nem mondanak többet, ők is hazamennek. Minek menjek el innen, mikor Ő is itt van? Ha hazamegyek, azzal csak magamat kínzom, mert annyi emlék van abban a lakásban. A közösen eltöltött évek emlékei. Mikor teljesen magamra maradok, engedek utat könnyeimnek. Zokogva lerogyok a földre, és a sírkőre meredek. Alig látom a könnyeimen keresztül.

- Miért? Miért hagytál el, mikor megígérted, hogy velem maradsz? – kérdezem elcsukló hangon.

Nem kapok választ. Nem bírom elviselni ezt a fájdalmat, ami a szívemet szaggatja. Kamijo új értelmet adott az életemnek, megmutatta, hogy én is fontos lehetek valakinek. Ő gondoskodott rólam úgy, mint eddig senki. Mellette úgy éreztem, van értelme élni. Igazán boldog voltam, de egyszer minden véget ér. Az ember esendő lény, de Kamijo nem ember volt, akkor miért? Ő egy angyalbőrbe bújt démon, egy vámpír volt, de akkor miért…? Már nincs értelme semminek, főleg annak, hogy éljek. Már nincs rá okom, és nem is akarok. Nélküle nem. A sírkőhöz lépek, és leülök mellé. Zsebemből előszedem a bicskámat, felgyűröm az ingem, és mélyen felvágom a csuklómat. Előbb az egyiket, majd a másikat. Nem fáj, a gyász minden más érzelmet elnyom bennem.

- Látod? Most is a véremet adom neked. Mikor megharaptál akkor is, de most tényleg, tied az utolsó cseppig – húzom ajkaim egy félmosolyra.

Percek kérdése, és újra láthatom őt. Végre együtt lehetünk. Legalábbis remélem. Ő olyan jó volt, én meg egy szörnyeteg vagyok. Szinte végszóra meglátom magam előtt. Most tényleg olyan, mint egy angyal. Szőke haja most is szénakazal, fehér inge hanyagul begombolva, és egy szintén fehér nadrág. Enyhe rosszallással pillant le rám.

- Kyo, miért tetted ezt? – kérdi fejcsóválva.

- Szerinted? Minek éljek, ha te nem vagy?

Felsóhajt, és leül mellém.

- Még élned kell – néz a szemembe.

- Minek? Hogy szenvedjek? Mert minden perc, amit nélküled töltök az szenvedés – mordulok rá.

- Mi lesz a barátaiddal?

- Nem érdekel. Nekem csak te kellesz.

- Én is ezt tenném a helyedben, ha te haltál volna meg, és én élnék.

- Akkor meg?

- Jól van, na! – nevet fel.

- Tudod, te tényleg egy angyalbőrbe bújt démon vagy – nézek rá.

- Mert?

- Rabul ejtettél, megmutattad nekem milyen az, ha feltétel nélkül szeretnek, de aztán elmentél, és engem visszataszítottál a sötétségbe. Önző módon otthagytál, és még csak vissza se néztél!

Nem mond semmit, csak átkarolja a vállam. Érzem, hogy egyre jobban gyengülök, ahogy a vérrel együtt az élet is kezd távozni testemből. Már nem kell sok.

- Biztos jól meggondoltad? Biztos a halált választod? – néz rám komolyan.

- Kamijo, én már halott vagyok. A kórházban, veled együtt haltam meg. Nem akarok, és nem is tudok nélküled élni. Én már csak melletted akarok lenni! Nem akarok se többet, se kevesebbet.

- Legyen, ahogy akarod – áll fel.

Mosolyogva felém nyújtja kezét, amit meg is fogok. Felhúz a földről, de a testem ott marad. Együtt nézünk vissza élettelen testemre, majd indulunk együtt a fény felé. Nem tudom, mi lesz, csak azt, hogy most már végre örökre együtt lehetünk. És csak ezt számít.

VÉGE